Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Függelék - V. Jézus, az Ember Fia

213 üdvösséget, örök életet azoknak, akik hisznek őbenne (v. ö. Mát 20,28; 26, 26—28; Ján 3,13—14). A két gondolatkör tehát nem jelent tisztára idői egymásutánt, olyan formán, mintha földi életében Jézus csak megvetett ember lett volna, akinek még nyugodt pihenő helye sem volt (v. ö. Mát 8,20), aki azonban várta, remélte, hogy Isten majd megdicsőíti őt és az Emberfia trónusára ülteti. Pál apostol mondja Jézusról, aki megüresítette önmagát szolgai formát vévén fel és engedelmes lett mind a keresztfa haláláig, hogy Isten felmagasztalta őt és minden név fölött való nevet (azaz méltóságot), ajándékozott neki (Fii 2,5—11). Ezek a szavak ugyan könnyen azt a benyomást kelthetnék, mintha tisztára idői egymásutánról volna szó. De az említett helyen Pál apostol Jézus létformáját az «Isten létformájá»-nak mondja s ezzel figyelmeztet arra, hogy Krisztus minden önmagát megüresítés ellenére is az «Üj Ember» szolgai formájában a Fiú, akinek «mindenek átadattak» (Mát 11,27). Pál apostol idézett szavai így lesznek Jézus emberfiúi méltóságának a rövid, de minden mozzanatot magukban foglaló kifejtésévé és fogalmakban mondják el, amit a megdicsőülés története elbeszél. Az Emberfia névben összpontosul tehát Jézus messiási személyének a titka. Sürgetőbben és elevenebben szólal meg benne Jézusnak tőlünk hitet és engedelmességet követelő igénye, mint bárhol másutt. Ez elől az igény elől nem lehet olyan lélektani vizsgálódásokkal kitérni, amelyek kutatják, hogy Jézus «messiási tudata» milyen elemeket tartalmazott s az egyes elemek honnét származtak. De hiábavaló a hivatkozás arra is, hogy a név és vele együtt a hozzátartozó képzetek részben vagy egészben az Ötestámentomból, sőt az ótestámentomi és esetleg még más közvetítéssel idegenből származtak. Mert igaz ugyan, hogy ez a név úgy fejezi ki Jézus igényét, ahogyan kora gondolkodásának hiegfelel és érthető. Ez a név is hozzátartozik, — eredetével együtt. — a «szolgai formá»-hoz, melyet Jézus felvett. De amit Jézus vele mond, az messze túlhaladja a próféták vágyakozásait és reménységét, messze túlmegy azon is, amit a zsidó apokaliptika, túlfűtött, sokszor beteges fantáziájával elképzelni és magának kiszínezni tudott. Jézus, az Emberfia megközelíthetetlen méltósággal trónol minden lélektani vagy történeti kutatás fölött s ma is, mint egykor a nagyvilág eseményeihez képest eldugott Palesztinában és mint azóta is közel kétezer esztendőn keresztül, hívja a «kisdedeket» annak meglátására, amit e világ «bölcsei és okosai» elől Isten elrejtett, hívja őket, hogy «jóságos igáját» felvegyék s ígéri nekik bűneik bocsánatát, megfáradott, elgyötört életük számára a nyugodalmat, Isten királyságában az örök élet üdvösségét. Jézusnak, az Emberfiának erre a hívására csak hittel vagy elutasítással lehet felelni. Az «Emberfia»-problémát már évtizedekkel ezelőtt Holtzmann, a nagytekintélyű strassburgi professzor az újtestámentomi teológia «legbonyolulr tabb és leginkább összekúszált» problémájának mondotta («Neutestl. Theologie», 2. kiad., 1911, 1,313. lap). A helyzet ma sem nagyon változott. Akik a fentebb röviden érintett kérdésekbe jobban be akarnak hatolni, azoknak a kommentárok idevonatkozó fejtegetésein, továbbá Holtzmann, Weinel és Feine újtestámentomi teológiai kézikönyvein kívül a következő legfontosabb munkákat lehet ajánlani: Lietzmann: Der Menschensohn, 1896. — Wellhausen: Einleitung in die drei ersten Evangelien, 2. kiad., 1911, 123—130. lpk. — Bousset: Kvrios Christos, 2. kiad., 1921, 1—22. lpk. — Dalman: Worte Jesu, 2. kiad., 1930, 191—219., 383—397. lpk. — Clemen: Religionsgeschichtliche Erklärung des NT-s, 2. kiad., 1924, 68—80. lpk. — Kraeling: Anthropos and Son of Man, 1927. — Gressmann: Der Messias, 1929, 341—414. lpk. — Jeremias