Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Függelék - IV. Jézus, az Isten Fia

208 tete különösképen irányul rá s mivel Isten éppen őt választotta ki ielkentjéüh A névnek ez az értelmezése megcsillan még a keresztelés történetében is. Annak, akire szeretete sajátos értelemben irányul, Jahve 'fiúi méltóságot ad. Sem a zsoltárköltő, sem' a későbbi zsidóság nem gondolt arra, hogy a Fiú a nemzés viszonyában volna Istennel. Bár mindennek alapján nyilvánvaló, hogy az «Isten fia» megjelölés a késői zsidóságban a Messiás nevéül szolgált v. ö. Mát 26,63; Mk 14,61-et isi), a ránk maradi apokrifus és pszeudepigrafikus iratok azt mutatják, hogy a zsidók ezt a nevet ritkán használták, — talán mert tudták, hogy a pogányok is beszélnek különféle «istenfiak»-ról (L alább.) s hogy könnyen félreérthető. A rabbinátus pedig egyenesen kerülte az Istenfia nevet, nyilván azért is, mivel a keresztyének vele Jézust jelölték meg. (V. ö. Dalman\ Worte Jesu, 2. kiad., 1930, 219—237; Billerbeck id. h. III, 15-22.). Ugyanezt lehet még megállapítani az evangéliumokból is, kül. a szinoptikusoknál, amennyiben az «Isten fia» név icsak ritkán fordul elő s ahol előfordul (v. ö. Mát 3,17; 16,17: 17,5; 26,63), első alkalmazása szerint messiási értelme van. Meg kell különböztetni azonban ettől azt a tényt, hogy Jézus magát különös értelemben tudta Isten Fiának. Jézus e szerint sajátos értelemben Islen választott kedveltje, — ami megfelel a fentebb idézett ótestámentomi helyeknek, — s azért neki Isten minden más embertől eltérő módon Atyja (v. ö. Mát 11,25—27; 24,36). E sajátos viszonyát az Atyához különösen gazdagon fejti ki János evangéliuma (v. ö. pl. Ján 5,19 kk.; 10,30 stb.). De kifejezésre jut a szinoptikusoknál is pl. abban, hogy Jézus mindig: vagy az «én» Atyámról (pl. Mát 10,32—33; 11,27; 12,50 stb.) vagy a «ti», ill. a «te» mennyei Atyádról (pl. Mát 5,16.45; 6,4 stb.) beszél, de sohasem foglalja össze magát tanítványaival, ill. az emberekkel az Isten, mint a «mi» mennyei Atyánk előtt. Az Isten fia név nagyon alkalmas volt arra, hogy az első keresztyénekkel megértesse, ki és mi Jézus. Hiszen pogány területen e név nagyon gyakori volt és már igen hosszú múltra tekinthetett vissza. Már a régi egyiptomi királyokat úgy tekintették, hogy őket az Isten (Ré) nemzette. Hasonlóan állították legendás elbeszélések, hogy nemcsak egyes mythikus hősök, hanem pl. Pythagoras és Platón is, azután Nagy Sándor, Augustus ,stb. oly módon születtek, hogy valamely istenség közeledett anyjukhoz. A római császárkultuszban a császár «Isten fia» («divi filius»), mivel az istenség megtestesítője. Ezek a pogány gondolkodás számára közkeletű legendák és képzetek azt "akarják kifejezni, hogy az, aki ily módon Isten fia, az istenség ajándéka az embervilág számára. A Jézus korabeli zsidóságnak ezek a képzetek azonban ép oly idegenek voltak, mint az első keresztyéneknek Ezért nem is állítják Jézust sehol párhuzamba a pogány istenfiakkal. Ennek ellenére természetes, hogy a pogánykeresztyének számára az Isten Fia név asszociálódott azokkal a képzetekkel, melyek a pogány gondolkodásban közkeletűek voltak. A keresztyénségnek volt ugyan annyi eneje, hogy az ilyen képzeteknek ne engedjen teret, de viszont elhalványult az «Isten fia» név első jelentése is, mely szerint az annyi, mint «messiási király». Ezt a folyamatot különösen az a körülmény segítette elő, hogy a messiás-képzet nem volt elegendő annak a megjelölésére, ami Jézus volt. Hiszen a keresztyénség Jézust, az «Isten Fiát», olyan sajátos közelségi viszonyban látta az Atyával, amilyen teljesen túl esett minden tapasztaláson és amelyet csak úgy tudott kifejezni, hogy Jézusban Islen nyilatkoztatta ki magát. Ebben a kinyilatkoztatásban, melyben Isten ítélete és kegyelme vált valóra, Isten fiaivá fogadja azokat, akik ezt az ítéletet és kegyelmet a hit engedelmességével elfogadják (v. ö. pl. Róm 8,10—15; Gal 4,6—7). Ebben az átfogó értelemben Jézus istenfiúsága Jézusnak az Atyával