Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Függelék - IV. Jézus, az Isten Fia

207 allegóriák volnának, nem zárja ki, hogy azokban vannak allegorisztikus vonások. Ez nemcsak az olyan példázatokra áll, amelyek már magukban is közel járnak az allegóriához, mint pl. a tíz szűzről vagy a konkolyról szólók, hanem a többiekre is. A példázatok eredeti példázat-jellegét azonban ez a körülmény nem érinti . A példázatokról azt tartjuk, hogy szemléletességükkel megvilágosítják az egyszerű ember előtt Isten királyságának titkait. Hieronymus idézett szavai is ebbe az irányba mutatnak: a példázat célja, hogy «amit a hallgatók az egyszerű parancsolat által megtartani nem tudnak, azt a hasonlat és példák által megtartsák». Jézus paraboláinak a célja is nyilván az volt, hogy Isten; királyságának nehezen hozzáférhető és a korabeli felfogásnak erősen ellentmondó igazságait a hallgatók előtt megvilágosítsák. Ezt a célt szolgálják azok a rövid útbaigazítások, amelyek egyes parabolákkal szorosan összetartoznak, pl. a farizeus és vámszedő történetében (Luk 18,9—14) a 14. vs. Ennek ellenére némely példázat értelme nehezen található meg. Ennek az oka részben az, hogy a parabolák eredeti összefüggésükből kiszakítva, ; hellyel-közzel esetleg helytelen összefüggésbe állítva (ahol t. i. már'az evangélisták sem értették azokat) maradtak ránk. Ennél fontosabb, hogy a parabolák kezdettől fogva egyúttal arra is szolgálnak, hogy Isten királyságának titkát avatatlan szemek előtt eltakarják. Ezt világosan kifejezik Mát 13,10—17 szavai. A tanítványoknak «adatik ismerni a menny királyságának titkaibi. A nagy tömeg ellenben «látván nem lát és hallván nem hall, sem meg nem érti» azokat. Mindezzel pedig beteljesedik Ezsajás mondása (Ezs 6,9—10), amely szerint Isten igéje csak még jobban megkeményíti a hitetlenek szívéi. Márk 4, 11—12 éppen ezt az utóbbi mozzanatot hangsúlyozza. A parabola, mint az igehirdetés egyik formája tanúsítja, hogy Jézus isteni felhatalmazással tanít, ő a Messiás, de messiásvolta titokká lesz, amelyet csak a hit szeme ismer fel. így a parabolák rokonságba kerülnek az Ótestámentom talányaival, amelyek ugyancsak a «másáh-hoz tartoznak hozzá, v. ö. IV. Móz 12,8; Péld 1,6; Sir 39,3. Egyúttal pedig; mint Isten királysága titkának a takarói az ítélet egyik eszközévé lesznek, amely a hitetlen Izráelt Jézussal szemben tanúsított hitetlensége miatt éri. V. ö. Jülicher: Die Gleichnisreden Jesu, I., 2. kiad., 1910. — Fiebig: Die Gleichnisreden Jesu, 1912. — Billerbeck I, 653. k. lpk. — Bultmann: Geschichte der synoptischen Tradition, 2. kiad., 1931, 179—222 ;lpk , és «Gleichnis und Parabel» címszó alatt «Religion in Geschichte und Gegenwart», 2. kiad., II, 1239 k. — Dibelius: Die Formgeschichte des Evangeliums, 2. kiad, 1933, 247— 258. lpk. — Taylor: The Formation of the Gospel Tradition, 1933, 100—112 lpk., — Dodd: The Gospel Parables (Bulletin of the John Rylands Library, XVI, 396-412. lpk, 1932). IV. Jézus, az Isten Fia. Az Otestámentomban Izráel népe «Isten elsőszülött £ia» (II. Móz 4,22—23), «Isten fiai» (Hós 1,10; Zsolt 73,15). Késői zsidó iratokban, mint Sal. Bölcs. 2, 16 kk; Sirák 4, 10 kivételesen egyes izraelitákat 'is mondanak Isten fiainak. Sajátos értelemben Isten fia Izráel királya, mint népének megszemélyesítője. Ehhez a királyhoz szól Isten szava, amikor trónját elfoglalja: «Fiam vagy te; én ma nemzettelek téged» (Zsolt 2,7). Ezt a zsoltárt Jézus korában a zsidó írástudók a Messiásra vonatkoztatták (v. ö. Sal. Zsolt. 17,23 kk; b. Szukk. 52a) s hasonlóan értelmezte azt az őskeresztvénség is (v. ö. Csel 4,25—26; 13,33; Zsid> 1,5). «Isten fia» a Messiás a 2. Zsolt értelmében azért, mivel Jahvenak a szerer