Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Máté evangéliuma magyarázata - Jézus Jeruzsálemben

158 24 25 26 27, 28 29 30 31 32 34 lényeges, a ifontos, t. i. az ítéletet (azaz Isten ítéletének hirdetését minden gonoszság fölött), az irgalmasságot és a hűséget. A farizeusi kegyesség ezért «képmutató». Míg egyfelől a lelkiismeretesség tekintetében nem ismer határt és féltő gonddal ügyel arra, hogy Istennek megadja, ami az övé, t. i. a tizedet, addig másfelől megfeledkezik arról, hogy Istennek igazán az szolgál, aki felebarátján gyakorol iragalmasságot, megmutatja neki a jó utat és hűséget tanúsít vele szemben. Ugyanezt mondja»a következő közmondásszerű szemrehányás is. E szerint «megszűrik a szúnyogot», vagyis megszűrik a bort, nehogy valami is benn maradjon, ami tisztátalan, de «lenyelik a tevét» (a teve tisztátalan állat), vagyis megtűrik életükben a gonoszságot. A látszatot kereső cselekvésnek és belső indulatnak az ellentétére mutat rá egy újabb vádpont is. A farizeusok aggodalmas pontossággal tartanak meg olyan szabályokat, hogy az edényeknek és poharaknak kívül tisztáknak kell lenniök (a bennük levő étetnek vagy italnak nem szabad belőlük oldalt lefolyni), de viszont «belül telve vannak rablott jószággal és mértéktelenséggel». Amit Jézus e képies kifejezéssel a farizeusoknak a szemükre vet, azt azóta is sokszor meg lehet figyelni a zsidókon, hogy t. i. külső dolgokban való pontosság ellenére eltölti őket a kapzsiság és jogtalan haszonlesés, valamint a telhetetlen erotikus kívánság. Kegyességük, vallásosságuk fáradságos munkával begyakorolt látszat, mely csak felületesen takarja el a ,szív gonosz indulatát. Ezt kell először megtisztítani, akkor ennek megfelelően «tiszta» lesz a külső magatartás is. Jézus a farizeusokat és írástudókat lényük kettőssége, kétszínűsége miatt a «bemeszelt sírok»-hoz hasonlítja. Egy hónappal a páska ünnep előtt minden évben bemeszelték a sírokat, hogy mindenki felismerhesse őket és tisztátalanná ne legyen az által, hogy rájuk lép. Ahogyan a sírok kívülről ilyenkor «szépek», úgy látszanak a farizeusok is «igazak»-nak, olyanoknak, akik minden igyekezettel a törvény megtartására, Isten akarata teljesítésére törekesznek, de «belül» szívük telve van képmutatással, (gonoszsággal, mint ahogy a sírokban holtak csontjai és «minden tisztátalanság», azaz olyasmi van, ami megfertőzi az embert, ha megérinti. Az utolsó ^vádpont az eddigieket fejti tovább és a «képmutatás» gyökeréhez vezet el. A Jézus korabeli farizeusi kegyességnek egyik jellemző 'vonása a kegyhelyek kultusza. A próféták és az «igazak» sírjait díszes emlékművekkel jelölték meg. Így pl. tudjuk, hogy Heródes Dávid sírjánál díszes épületet emelt, azonkívül hallunk Ábrahám, Áron sírjáról, stb. Mindezek kegyhelyeknek ¡számítottak, ahova a kegyes zsidók elzarándokoltak. Mivel pedig a köztudatr ban a prófétákat mind mártíroknak tartották, akik prófétai hivatásuk teljesítésével gyűlöletet hívtak ki maguk ellen és igehirdetésükért életükkel lakoltak, azért a kegyes zsidó álszenteskedő haraggal ítélte el őseit, akik a próféták vérét kiontották. De evvel is csak tanúsították, hogy a próféták gyilkosainak az utódai s ők maguk, a «kígyók és viperafajzat» sem voltak jobbak náluk. A zsidó írástudomány arról beszélt, hogy az ősatyák érdemei átszállanak az utódokra. Jézus arról tud, hogy az atyák gonoszsága, lázadása Isten ellen öröklődik és (kitör az utódokon. Azért nem menekülhetnek Istennek a gyehennára kárhoztató ítélete elől. ök is be fogják tölteni «atyáik mértékét», ugyanúgy fognak eljárni, mint atyáik: Jézus e szavával szenvedésére és halálára céloz. Talán egy elveszett apokaliptikus iratból vett idézettel rajzolja meg végül Jézus tanítványai sorsát: amint Isten elküldötte prófétáit, azután a «bölcseket» (az írástudókat címezték «bölcseknek»), tehát a gyülekezet tanítóit és az írástudókat, úgy küld el majd Jézus is ilyeneket. De amint a prófétákmártírokká lettek (az evangélista itt Jézus igéjét talán kúl. a keresztrefeszítés