Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)
Máté evangéliuma magyarázata - Jézus Jeruzsálemben
155 5 6 7 8 9 10 11 12 13 15 az embei- cselekvését, egészen pontosan megszabta a követendő utat. Ez könynyítést is jelenthetett, mert világossá tette, hogy mit kell cselekedni. Súlyos teherré a törvény magyarázata azért lett, mivel mindjobban beletaszította az az embert a bűnbe, úgyhogy az hínárként csavarodott köréje s mindinkább foglyává tette. Minél több egyes utasítással látták el az írástudók a törvényt és minél inkább ruházták fel ezeket az utasításokat isteni tekintéllyel, annáL nehezebbé lett a bűn elkerülése, annál súlyosabb lett a lelkiismeretre nehezedő teher is. Hiszen az írástudók ezt a 'terhet «egy újjal sem voltak hajlandók illetni». A törvény még olyan szorgalmas tanulmányozása és hirdetése sem győzi le a gonosz akaratot, hanem inkább kegyes látszattal veszi körül a szív töretlen konokságát. Így lett a farizeizmus azzá a vallásos rendszerré, amely «a legmagasabbrendü normák (szabályok) hirdetésével takarja el a valóságos istentelenséget» (Schlatter). Vele szemben Jézus nemcsak hirdeti Isten akaratát, hanem magára veszi és hordozza a bűn terhét. A farizeusi kegyességet jellemzi az is, hogy csak látszatra «vallásos». A farizeus akar vallásos lenni s még inkább akarja, hogy vallásosságát lássák az emberek. II. Móz 13,16 alapján már Jézus korában szokásban volt az imaszíjak viselése. Velük kis dobozokat erősítenek a homlokra és a bal karra, amelyek V. Móz 6,5—9; 11,13—21; IV. Móz 15,37—41 szakaszait tartalmazzák pergamenszalagokra írva. Az imaszíjakat Jézus korában amulettként használták és a kegyesek nemcsak ima közben, hanem állandóan hordták őkel. Ezeket «szélesítik», hogy feltűnőek legyenek s mutassák kegyességüket, éppen úgy, mint ahogyan meghosszabbítják a baklókat ruhájukon (1. 64. lap!) A nyilvánosság előtt mutogatott vallásosságuk jut kifejezésre abban, hogy megkívánják a társadalmi érintkezésben (lakomáknál!), istentiszteleti összejöveteleken kegyességük hangsúlyozott elismerését éppen úgy, mint a «rabbi» megszólítást. Itt fűzi be az evangélista Jézus egy fontos útmutatását a gyülekezetek szervezésénél követendő eljárásra. A tanítványok nem viselhetik a «rabbi» címet, ami nemcsak egy bizonyos cím elvetését jelenti, hanem azt is, hogy a keresztyén ^gyülekezetben nincs helye olyan írástudói rendnek, mint amilyen a zsidó gyülekezethez elválaszthatatlanul hozzátartozott. A keresztyén gyülekezetnek egy «tanítója» van, t. i. a Krisztus («rabbi» annyit jelent, mint «tanító», vagy régies szóval: «mester») s a gyülekezet tagjai egymás közt ttestvérek». Nincsenek közöttük megkülönböztetett, kiváltságos vezetők, akik mintegy kisajátíthatnák Isten iakarata magyarázatát és ennek révén a kegyesség «hivatásos» őrei volnának. Hasonlóan tiltakozik Jézus az «atya» és «vezető» címzések ellen. A zsidók a különösen kiváló rabbikat tisztelték meg az «Ab», «Abba», azaz «atya» címmel. A keresztyéneknek egyetlen egy atyjuk van, éppen úgy, mint ahogy egyetlen vezérük (a «vezető» az előbbiekhez hasonló címzés) a Krisztus. A gyülekezet felépítésének ezt a mozzanatát teszi még világosabbá a 20, 26-ban már közölt ige, amely szolgálatot követel attól, aki a legnagyobb akar lenni és az a másik ugyancsak közmondássá lett ige, mely szerint Isten «megalázza», alacsonnyá, kicsinnyé teszi azt, aki magát «felmagasztalja», naggyá teszi; viszont Isten azt teszi naggyá, aki magát alacsonnyá, kicsinnyé teszi. Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók, mivel elzárjátok a menny királyságát az emberek elől. Mert ti nem mentek be, de nem engeditek be azokat sem, akik szeretnének bemenni. Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, csak hogy egyetlen egy pogányt áttérltsetek. S ha sikerül, a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább, mint amilyenek magatok vagytok.
