Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Máté evangéliuma magyarázata - Jézus búcsúja Galileától és útja Jeruzsálembe

136 24 25 26 27 28 a kutatók egy része azt tartja, hogy Jézusnak ez az igéje ú. n. vaticiniüm ex eventu, vagyis olyan jövendölés, amely formáját csak akkor nyerte, amikor az már bekövetkezett. Az említett kutatók úgy gondolják, hogy az evangélista nem vette volna fel evangéliumába ezt az igét ebben a formában, ha evangéliuma megírásakor János nem halt volna már vértanú-halált. Ezt a feltevést azonban önkényesnek kell mondani már csak azért is, mivel ismerünk más olyan Jézusigéket is, amelyek belekerültek az evangéliumba, még mielőtt beteljesedtek volna (v. ö. 10,23; 16,28). Ez az ige s vele együtt természetesen a tőLe elválaszthatatlan elbeszélés nem lehet a gyülekezet legendaköltő képzeletének a terméke. Nem is azt célozza, hogy Jézus költötte szavával mintegy isteni igazolást adjon a Zebedeus-fiak már bekövetkezett mártírhalálának. Ilyen vagy hasonló feltevések helytelenségét legjobban az mutatja, hogy va Zebedeusfiak és a tanítványok ebben az elbeszélésben nem szerepelnek előnyösen. Ilyen elbeszélést a köztiszteletben álló s hamarosan a dicsőség glóriájával bevont apostolokról az ősgyülekezet haláluk ulán nem költött volna. A Zebedeus-fiak kérése a többi tíz tanítványnál erős felzúdulást vált ki s ezért Jézus felhasználja az alkalmat, hogy kioktassa őket Isten királysága rendjének vegyik alapvető fontosságú berendezéséről. Amit mond, egyúttal útbaigazítás a gyülekezet belső életének a szabályozására. Isten királyságában is vannak «nagyok» akik kimagaslanak a többiek közül. De ez rájuk egészen más jogokat és kötelességeket ró, mint a földi birodalmak uagyjaira A földi birodalmakat jellemzi, hogy uralkodóik alattvalóikat «elnyomják», azaz hatalmukat alattvalóik rovására érvényesítik. Földi viszonylatban tehál («nagyság», «hatalom» mindig úgy jön létre, hogy az erőszak legkülönfélébb nemeit alkalmazzák. Minden földi hatalom önző. mások rovására érvényesül. A tanítványok körében azonban a nagyság útja nem mások joa mnk megrövidítése, hanem egyedül a szolgálat lehet. És pedig a szolgálat itt mindig kettős vonatkozásban érvényesül. Egyfelől a felebarátnak a javát keresi és arra törekszik, hogy azt. akinek szolgál, vigye előbbre. — tehát megszűnt az önzés. Másfelől a szolgálat nem eszköz, melynek segítségével a tanítvány hatalomhoz juthat, hanem a gyülekezet rendelkezik a rajta isteni szolgálatot teljesítő tanítvánnyal s nem ő a gyülekezettel (v. ö. II. Kor. 1,24). A szolgálatra kötelezettség alapelvét Jézus saját példájával alapozza meg és .állítja tanítványai elé. Az Emberfiáról Dán 7, 13—14 úgy mondotta, hogy «az ég felhőiben», azaz mennyei királyi dicsőségben jön majd el és Istentől «örökkévaló hatalmat» nver, mely el nem múlik. De most az Emberfia nem azért ,«jött», isteni küldetése nem azt célozza, hogy ineki szolgáljanak», azaz, hogv földi uralkodók módjára birtokol ja a hatalmat és azt saját ,elő.nyére használja '.ki. Ez az ige szorosan összetartozik azokkal, amelyek Jézus isteni küldetéséről szóLnak, v. ö. Mát 9,13; 10.34; Luk 12,49. Jézus isteni kültdelcse pedig tiszta, tökéletes szolgálat: ment minden önző céltól és teljesen azok javát célozza, akiknek szolgál. Evvel a szolgálattal Jézus «megtagadja önmagái» s «elveszíti életét», (v. ö. 16,24—26) vagy ahogyan itt olvassuk, •^váltságul adja». A kifejezés arra a jogszokásra utal, amely szerint valaki — bizonyos körülmények fennforgása esetén — pénzbírsággal kiválthatta tulajdonai vagy önmagái, ha vért ontott vagy életét eljátszotta, v. ö. II. Móz 21,30; 30,12; III. Móz 19,20; 25, 24. 51. 52; 27, 31; IV. Móz 3, 46; 18. 15; 35. 31. Az Istenhez való viszonylatban azonban nem lehet szó az eljátszott elet kiváltásáról vagy megváltásáról valamiféle bírság avagy áldozat szolvállalásával. Minden ember önmagáért felel Isten előtt: «Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek» (Zsolt 49,8). Ha valaki megnyerte magának akár az egész világol, de eljátszotta életét, ez