Karner Károly: Máté evangéliuma (Sopron, 1935)

Máté evangéliuma magyarázata - Példázatok

102 19 Máté elbeszélése nem emeli ki ezt a mozzanatot, csak János mutatott rá nyomatékosan evangéliumában. Máté azt írja le, hogyan ültette Jézus a sokaságot asztalához és hogyan forrasztotta azt össze önmagával egy asztali közösségben. Az asztali közösség pedig a régi Keleten nemcsak társadalmi udvariasság kifejezésére szolgált, mint nálunk, hanem a legszorosabb és legmélyebb közösséget jelképezte. Ezért lehetett az úrvacsora a keresztyén istentisztelet központja. Elbeszélésünk görög szövegében néhány kifejezés («vette a... kenyeret... hálát adott... megtörte... kiosztotta ¡a tanítványoknak») emlékeztet az úrvacsorai liturgiára. Ez aligha származik onnét, hogy Máté az elbeszélést szándékosan formálta úgy, hogy az emlékeztessen az úrvacsorai liturgiára, ami a kenyércsodát mintegy előrevetített úrvacsorává tette volna. Ellenkezőleg, az úrvacsorai liturgiába mentek át az étkezés közben a zsidók által gyakorolt kegyes szokások. De így is nyilvánvaló, hogy amikor Jézus asztali terít a sokaságnak, a legmélyebb közösségre lép vele, «megkönyörül rajta» (14. vs.) és kitárja gyülekezetének kapuit az egész nép előtt. Ez az elbeszélés központi gondolata s ezért lesz a kenyércsoda Jézus működésének egyik sorsdöntő eseményévé. Tragikus fordulattá pedig azáltal lesz, hogy a nép, — Izráel népe! — nem azt nézi és keresi, amit Jézus ad, hanem a csodát. A sokaság talán annak a közhiedelemnek a hatása alatt áll, amelynél fogva az eljövendő Messiás majd ismét mannát ad a népnek. Ezért Jézusban hajlandó a Messiást felismerni: «királlyá» akarják őt tenni, persze olyan királlyá, aki hadsereg élén vonul a gyűlölt ellenség ellen és ha emberi erő nem elegendő, isteni hatalommal alapítja meg a zsidó messiási birodalmat. De ez a messiási remény nem más, mint önzés, talán szépített, vallásos mázzal beburkolt «nacionalizmus», de gyökereiben önzés, mely saját nemzetének dicsőséget, ellenségeinek pedig pusztulást kíván. Jézus messiási küldetése azonban nem állítható semmiléle, akár egyéni, akár nemzeti önzés szolgálatába. Ezért kénytelen Jézus kitérni a sokaság kívánsága elől. Kitárta gyülekezetének kapuit vIzráel népe előtt, «jelet» adott neki, de a nép csak a kenyeret látta, azt, hogy imindnyájan jóllaktak Isten csodálatos gazdagságából, és a messiási birodalomban is csak a saját, érzéki, önző kívánságait akarta kielégíteni (v. ö. Ján 6,26). Itt tárul fel a szakadék teljes mélysége, mely Jézus és népe közt támadt. A nagy kenyércsodát történetileg egyik legjobban tanúsított újszövetségi elbeszélésnek kell minősíteni, mert hiszen azt mind a négy evangélista elmondja. Ehhez járul, hogy a négyezer ember megelégítéséről szóló elbeszélés (Mát 15,32—39. Márk 8,1—10) valószínűleg ugyanazon eseményre vonatkozik, bár ezt már az evangélisták sem ismerték fel. A nagy kenyérdsodáról tehát két elbeszélés-változat is maradt ránk. Ez is mutatja, hogy a Genezáret tava melletti pusztában lejátszódó esemény milyen mélyen bevésődött a gyülekezet emlékezetébe. Ennek ellenére a történeü kritika számára az elbeszélés igen sok nehézséget rejt magában. Hiszen ez a történet tartalmazza Jézus egyik legnagyobb csodáját. Azért sok kutató megfeszített éleselméjűséggel igyekezett, a történetből a csodás elemet kiküszöbölni vagy azt a kegyes legendák so^ rába áttolni. Racionalista teológusok azt gondolták, hogy amikor Jézus megtörte az öt kenyeret, a letelepedett sokaságban is kiki elővette magával hotzott élelmiszerét és azt fogyasztotta el. Ilyesmiről a szöveg azonban mit sem tud. Közel jár ehhez az az újabb feltevés, hogy a történet — annak a megjegyzésnek kivételével, amely szerint mindnyájan jóllaktak, — «hiteles», s hogy Jézus a kiosztott öt kenyérrel, mint sakramentommal a közeli Isten királysága tagjaivá avatta a résztvevőket. Ez esetben természetesen Jézus nem táplálta csodás módon a sokaságot, nem lehet kenyér-«csodá»-ról beszélni, hanem, mint sakramentomoknál szokás, mindenki éppen csak egy kis falatot kapott. Cso-