Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)

I. Halál, halhatatlanság, feltámadás

5 A halálban beteljesedik sorsunk: Isten ítélete. Ahogyan az írás mondja: „Elvégezett dolog, hogy az emberek meghaljanak, azután az ítélet" (Zsid. 27). S éppen ez ellen a sors ellen küzd az ember erejének végső megfeszítésével, utolsó lehelletéig, — küzd sikertelenül, eredménytelenül, reménytelenül. Menekülés a halál ténye elöl. 2. Próbáljuk ugyan áltatni magunkat. „Non omnis moriar", „nem halok meg teljesen", — énekelte már Horatius: halálom után is él, amit alkottam. Továbbélünk a hírnév által, melyet szereztünk, az eredményben, abban, amit hazánknak, vagy a tudománynak, vagy a köznek alkottunk. De hány embernek adatik meg, hogy emlékezete túlnöjjön néhány emberöltőn? Néhány kiváltságos ember mellett milliók süllyednek jeltelen sírba, s a legkiválóbbaknak a neveit is milyen kevéssé ismeri a „hálás utókor"! S mi legyen azokkal, akik nem tudták befejezni életük művét, ha még oly kicsiny és jeltelen is az? Mi legyen a gyermekekkel, akiket időnap előtt szólít el valamilyen gyilkos kór? Vagy azokkal, akiket életük derekán, talán éppen befejezetlen alkotásuk mellől ragad el a kérlelhetetlen halál? 5em ők maguk, sem hozzátartozóik, sem általában a gondolkodó és érző emberek nem tudnak megnyugodni a horatiusi életbölcseségben. De: továbbélünk gyermekeinkben! Valóban, éppen a modern örökléstudomány mutatta ki, hogy életerőnkből, testi-lelki tulajdonságainkból milyen sokat örökítünk át gyermekeinkre s utódainkra. Mégis, elődeink élhetnek bennünk, magunkban hordozhatjuk számtalan nemzedék csíráját, de a mi életünk már nem apáink élete s unokáink is a maguk életét élik, nem mi élünk bennük tovább. Azután fel kell vetnünk a kérdést: Még ha meg is próbálnánk megnyugodni abban, hogy nincs egyéni életünk a halál után, hanem csak a fajtánkban élünk tovább, vájjon kielégítheti-e ez azokat, akik ifjúságuk virágában gyermekek nélkül halnak el, vagy akikkel családjuknak magva szakad?! Nem megnyugtató, de még kevésbbé vigasztaló az a gondolat, hogy utódaink vagy általában népünk élete folytatódik, ha mi magunk «1 is távozunk az élők sorából. Ezzel a gondolattal az egyén ép úgy nem tud megvigasztalódni, mint ahogy egy nép és nemzet számára sem lehet megnyugtató tudat az, hogy ha el is pusztul, jönnek helyébe más népek, más nemzetek. Csak az öngyilkosság végső kétségbeesésének határán álló, teljesen elfásult egyének és népek törődhetnek bele ilyenféle gondolatokba! Az emberi szellem magasröptű ívelése vallásos hittel megalkotta a lélek halhatatlanságának vagy általában a halhatatlanságnak a képzetét. De mit kezdjünk evvel a fogalommal önmagában véve? A filozófiai eszmélkedés nem jut túl azon, hogy — amint Kant kifejtette, — döntő módon a lélek halhatatlanságát bizonyítani nem lehet, az kizárólag a „gyakorlati ész"-nek, pontosabban az erkölcsi tudatnak a posztulátuma, követelménye. Kant értékelése kétségkívül lenyűgöz gondolatgazdaságával. Szerinte állandó feszültség van ebben az életben az erény és a boldogság közt: sokszor az erény gyakorlása boldogtalanná tesz és viszont a gonoszak szerencsések és boldogok a földön. Ezt a feszültséget csak az a hit oldhatja fel, hogy Istenben együtt van az erkölcsi világrend és a legfőbb jó boldogsága. Részeséül az erényes ember mindkettőnek csak a halhatatlan-