Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)

I. Halál, halhatatlanság, feltámadás

4 nem tiltakoznék ellene létünk minden porcikájával. A félelmetes a halálban az, amit az Írás benne „fulánk"-nak mond (I. Kor. 15, 55). Miatta diadalmas a halálban a pokol. A fulánk az, hogy a halál a „bűnnek zsoldja" (Róm. 6, 23) lett — Isten Ítéletéből. Életünk elszakadt Istentől, — ez a bűn legmélyebb gyökere s egyúttal értelme. Ezért nem „kívánhatjuk" a halált, mint egykor Cicero gondolta, ha az olyan helyre vezet bennünket, ahol „örök jövendő" vár ránk. Az „örök jövendő" lehet örök élet, de lehet örök halál, kárhozat is! Amíg élünk, fenntartjuk vagy legalább igyekezünk fenntartani a látszatát .innak, hogy urai vagyunk önmagunknak, rendelkezünk életünkkel. Arról megfeledkezünk, hogy nem magunk adtunk életet önmagunknak s hogy nem is adhatunk életet önmagunknak, ha azt egyszer végzetesen megtámadja valami ellensége. De fenntartjuk a látszatot legalább azzal, hogy tudjuk: el is vethetjük magunktól az életet. A halál kapujába került ember számára azonban még a látszata is szertefoszlik mind ennek. Ahogyan napjainkat nem lehet visszafelé forgatni, mint pl. egy filmet, úgy még kevésbbé lehet visszafelé forgatni a halál-sorsot. A halál minden embernek kivétel nélkül és kérlelhetetlen, megfellebbezhetetlen ítélettel tudomására hozza, hogy egy rajtunk kívül álló hatalomnak, életünk Urának, Istennek a kezében vagyunk. A halálban lehull minden emberi máz, dísz és ékesség rólunk: királyok és rabszolgák, pénzfejedelmek és máról holnapra tengődő csavargók, világhírű művészek és államférfiak, a szellemi élet kimagasló vezérei, lelki szegények, köznapi tömegemberek, feddhetetlen polgárok, bitófán végzett szégyenfoltjai a társadalomnak, püspökök, papok és hitetlenek mind-mind ugyanarra a sorsra jutnak. Ez ellen nincs menekvés és nincs orvosszer. A halál királyi hatalommal uralkodik a világban minden ember fölött, míg majd egykor, mint az „utolsó ellenségünk" el nem töröltetik (I. Kor. 15, 26). De addig, amíg ez be nem következik, minden ember alá van vetve uralmának, nem menekül meg előle senki, „mivelhogy mindenek vétkeztek" <Róm. 5, 12). S ami még súlyosabb: a halálnak az egész ember a martalékává válik. Már földi életünk folyamán lassanként elsorvadnak, eltompulnak szerveink, ellenállóképességük csökken, rosszabbodó látásunk, csökkenő hallásunk az előrehaladó korral együtt mindjobban elzárja előlünk Isten világának a szépségeit, sorvadó, elbetegesedő szervezetünk megfoszt Isten által a világba helyezett ajándékok élvezésétől. Testünk végül is felmondja a szolgálatot és széthull, elporlad a sírban. De nem menekül meg a halál végzete elől szellemünk, lelkünk ereje sem. Képességeink és tehetségeink — bármennyire meg tudják is egyesek őrizni szellemi frisseségüket az öregkorban — lassanként veszítenek élességükből. A mesterembernek bizonytalanná válik a szerszám a kezében, a szellemi foglalkozást űzőnek kihagy az emlékezete, rövidlátás és feledékenység lesz rajta úrrá, nem érti a világot, kiöregedik belőle és — sokszor még az éleselméjű, sziporkázó tudós is — magával tehetetlen gyerekes öreggé válik. Isten a halálban egész egzisztenciánkat zúzza szét. Nincs semmink, nincs olyan „isteni" részünk, mely elkerülhetné a halált, megmenekülhetne az ítéletből, mellyel Isten sujt bennünket. Teljességgel por-hamu-emberek vagyunk. Éppen ez a rettenetes és félelmetes a halálban: megremegteti még a legbátrabbak szivét is. A halál totális ítélet az egész ember fölött. Ez a „fulánk"-ja.