Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)

I. Halál, halhatatlanság, feltámadás

I. Halál, halhatatlanság, feltámadás. Fenyeget a halál! 1. Nyugodt békés időkben a legtöbb embernek csak valami távoli, szinte valószínűtlen hangként csendül a fülébe ez a szó: halál. Hajlandók vagyunk úgy gondolkodni felőle, mint valamikor Cicero: „ameddig mi vagyunk, addig nincs halál, s ha a halál eljön, akkor mi már nem vagyunk". De ma széles rendeket vág körülöttünk a kaszás ember. Esztelen pusztítás, sátáni kegyetlenség, gyilkos golyó vagy robbanó bomba mindennaposak lettek életünkben. Ha eddig meg is kíméltek, ki tudja, meddig még? Nem biztatás, hanem inkább egy okkal több a félelemre, hogy eddig minket, kik e sorokat írjuk vagy olvassuk, megkímélt! Kénytelenek vagyunk számot vetni a halállal. De hogyan számoljunk le vele? Vájjon megnyugodhatunk abban, amit egykor Cicero ajánlott végső bölcseségként: „Micsoda szerencsétlen öreg ember az, aki hosszú élete folyamán nem látta meg, hogy a halált meg kell vetni? Nem kell törődni vele, ha teljesen kioltja a lelket. De egyenesen kívánni kell, ha oda vezet el bennünket, ahol örök jövendő vár ránk." Kétezer esztendő nem volt elég, hogy elsajátítsuk Cicero bölcseségét és az beidegződjék nálunk. Ez mégis csak azt mutatja, hogy a halál nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy az okoskodó ember szeretné gondolni. Nem lehet sem elméletekkel, sem szellemes mondásokkal elintézni. Az orvostudomány sem hoz megnyugvást. Mert ha meg is hosszabbodik az élet, a végén mégis csak ott fenyeget a vég. A leghosszabb életű ember sem tud belenyugodni az elmúlásba, sokszor egyenesen annál jobban ragaszkodik az élethez, minél öregebb. Rockefeller milliókat költött arra, hogy elérje a száz esztendőt. De mit használ a tudomány, pénz, hatalom a halállal szemben? Nincs „természetes" halál, melyet meg lehetne vetni, vagy éppen kívánna az ember! A halál ítélet. A halál irtózatos titkának a nyitjára az írás mutat rá. „Minden test fű és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Ürnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép!" (Ezs. 40, 6—7.) Az egész teremtett világban kérlelhetetlen következetességgel uralkodik a mulandóság törvénye. Ennek a törvénynek van alávetve az ember is. Neki sincs élete önmagában, mert nem ura önmagának, hanem teremtmény: élete annak az Istennek a kezében van, aki „életnek és halálnak ura". A halálban nem az elmúlás, az élet szikrájának a kialvása a rettenetes. A mulandóság önmagában véve lehetne Istennek kegyelmes törvénye is, ha t. i. a megfáradt vándornak pihenést adna, ha az életösztönnel összhangban volna s