Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)
II. „A lélek halhatatlansága."
22 tehetjük: tulajdonképeni valósága szerint — nem a „természete»" lezárása a földi életnek: mint ahogyan azt az ókorban a stoikusok, manapság pedig a természettudományos gondolkodás különféle válfajai el akarják hitetni velünk. Hanem annak éppen az ellenkezője: az a szörnyűséges valóság, mely félreérthetetlenül napvilágra hozza életünk elfajzását, Istentől való • elszakítottságunkat és a halálnak, mint istenellenes hatalomnak való kiszolgáltatottságunkat. Hogy ez a halál, mint Istennek megfellebbezhetetlen ítélete, mint „második halál" az embert testestül-lelkestül éri, azt mindenki tudja, aki a Biblia gondolkodásvilágában járatos. Ha pedig így van, akkor ez magában véve is azt jelenti, hogy a „lélek halhatatlanságá"-nak a képzete a keiesztyén gondolatvilágban idegen test. Helyesebben a bibliai gon•dolkodás alapján akkor máris lehetetlenné vált a lélek „halhatatlanságá"nak a képzete. 1 4) Félreértések elkerülése végett hangsúlyozni kell azonban: ha a halálban Isten ítélete éri az egész embert, akkor a halál nem a bilológiai megsemmisülés értelmében veendő. „Halál", mint ítélet annyit jelent, hogy teljessé (és adott esetben) véglegessé válik az Istentől való elszakítottságunk, ill. eltaszítottságunk. Az Istentől való elszakítottságot érzékelteti Jézus kiáltása a keresztfán: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!" Jézus ebben az Istentől való távolságban is Istennek ajánlja „lelkét" (Luk. 23, 46): bizonyára lényének nemcsak egy részét, nem is csak a benne lakozó isteni Szentlelket (a görög szövegben „pneurna" van!), hanem egész ő magát. A halál Öreá nézve is ítélet, de nem megsemmisülés. Viszont az Istentől való eltaszítottság sem megsemmisülés, hanem kárhozat. 1 5) , 4) Ennél azonban meg kell jegyezni, hogy a halhatatlanság képzetét a keresztyén gondolkodás területén kívül is nagyon sokféle és különféle "értelemben veszik. A modern filozófiai gondolkodásban egyesek, akik még ragaszkodnak a fogalomhoz, hajlandók azt azonosítani a halál utáni léttel s ez esetben azután egyformán lehet „halhatatlanság"-nak mondani a léleknek a halál után időileg korlátolt vagy korlátlan továbblétezését, az egyéni továbbélést éppen úgy, mint az egyetemes világlélekben való alámerülést stb. Igen tanulságos erre nézve Groos: „Die Unsterblichkeitsfrage" c. könyve (1936). Mivel azonban a modern gondolkodásban a „halhatatlanság" képzete ennyire különféle, a keresztyén hittől merőben idegenné lett képzetekkel telt meg, azért fokozottan óvatosaknak kell lennünk e képzet alkalmazásánál. Éppen Groos könyve is mutatja, hógy a „halhatatlanság", ill. a „lélek halhatatlansága" képzetének alkalmazása és egyházi használata nagyon is alkalmas arra, hogy a keresztyénségtől idegen filozófiai képzeteknek utat nyissunk és velük a bibliai feltámadáshitet semlegesítsük és megüresítsük. 1 5) Ugyanezt hangsúlyozza Künneth is, mikor ezt írja: „El kell hárítani azt a félreértést, mintha a meghalás azonos volna a megsemmisüléssel. Meghalni nem annyit jelent, mint pl. szertefoszlani a semmibe..., hanem ρ létfunkció megszűnését, az életnek a megszűntét. Ezért joggal ragadjuk meg a halál fogalmát az alvás képével, aminthogy az Újszövetség is a halottakról túlnyomó részt mint ,alvók'-ról beszél. Isten teszi el, helyezi biztonságba az embert (Der Mensch wird aufgehoben, geborgen von Gott). Ö adja az embernek az életet és ismét visszaveszi," az ember pedig Istenben pihen el és Isten őrzi meg őt, míg a feltámadás hajnala rá nem köszönt". '(Künneth: „Unsterblichkeit oder Auferstehung" Zeitwende, 1929, II. 455/56. lapok.)
