Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)

II. „A lélek halhatatlansága."

π •önmagát ebben a kérdésben „képzetlennek és gyarlónak" mondja (11. lap). Azonban az utána következő fejtegetések annyi idézetet, annyi tudományos munkára való hivatkozást hoznak, hogy a jámbor olvasó a szerző fentebbi megjegyzését csak túlzott szerénységének tulajdonítja. Mit szóljunk a vádhoz? 2. Eddig arról a benyomásról szóltunk, melyet a könyv a gyanútlan olvasóban kelt. Kérdezzük most, hogyan is áll valójában a helyzet. Állapítsuk meg mindenek előtt azt, hogy a szerző még csak kísérletet sem tesz arra, hogy olvasói előtt kifejtse: mi is az a tévtan, amely ellen hadakozik. A könyvben ugyan állandóan találkozunk egyfelől „a lélek halhatatlansága", „a lélek postexisztenciája", a „halál utáni élet" kifejezésekkel. Ε kifejezéseket a szerző azonos értelemben használja. Arra nem is gondol, hogy a kifejezések értelme különböző is lehet. Így fel sem teszi a kérdést: mondják-e azt, amit róluk állít, azok, akiknek „tévtant" és „eretnekséget" tulajdonít. Másfelől pedig ugyancsak azonosítja a „lélek halhatatlanságának" vagy „továbbélésének" a tagadását a lélek „halálával", sőt kifejezést ad annak a feltevésének is, hogy „a lélek továbbélésének a tagadása mögött a lélek existenciájának valószínű tagadása rejtőzik" (78. lap). Arra azonban Harmati megint nem tesz még csak kísérletet sem, hogy kimutassa: kik is beszélnek és ha igen, milyen értelemben beszélnek a lélek „halálá"-ról, illetve abban az értelemben használják-e a kifejezést, mint ő gondolja. Még kevésbbé próbálja valószínűsíteni, hogy az illetők valóban tagadják a lélek „existenciáját". fgy előadása azt a benyomást kelti, mintha egészen egyszerű és világos ügyről volna szó. Holott, ha kissé jobban megvizsgálta volna saját kifejezéseit és azt, amit feltételezett ellenfelei mondanak, akkor hamar észre kellett volna vennie, hogy gondolatmenete egész hamis vágányokra került, amikor a fentebbi kifejezések értelmét önkényesen azonosnak vette. Mert hiszen Harmati is tudja, hogy akik ellen hadakozik (a szektákat itt figyelmen kívül hagyhatjuk), nagy nyomatékkal hirdetik a feltámadást és örök életet. De hogyan lehet az, hogy ugyanazok foglalnak állást a lélek halhatatlanságának a képzete ellen, akik nagy nyomatékkal hirdetik a feltámadást és örök életet? A szerző még csak kísérletet sem tesz arra, hogy ezt a saját gondolkodása szempontjából kétségtelen ellentétet megmagyarázza vagy próbálja megmagyarázni. Ezt az eljárást még súlyosabbá teszi, hogy a szerző alig-alig idéz valamit azoknak az írásából és megnyilatkozásából, akik ellen harcol. A „Keresztyén Igazság"-ból vett idézet túlságosan rövid, az „Evang. Élet"-re csak utalás történik, a „Belmissziói Munkaprograméból származó idézet pedig ugyancsak kivonatos és nem is található meg a szerző által megjelölt helyen. Mivel pedig mindezen felül a szerző a nevek említését kerüli, azért a kívül álló (pl. katolikus olvasó) azt gondolhatja, hogy egyházunkban valami egészen súlyos tévtan terjed, még hozzá olyan kérdés felől, mely a 36. lap megjegyzése szerint az egyháztörténet folyamán soha sem volt vita tárgya, s ráadásul ezt az eretnekséget nyilván azok a teológiai professzorok terjesztik, akikre egyházunk egyik legfontosabb ügye, a lelkészképzés van bízva. Mindezzel szemben vessük fel először is: valószínű az a benyomás, amelyet a gyanútlan olvasó Harmati könyvéből szerez? Hiszen egyhpzunk #