Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)
II. „A lélek halhatatlansága."
II. „A lélek halhatatlansága."*) Harmati Béla vádja. 1. A gyanútlan olvasó bizonyára érdeklődéssel veszi kezébe Harmati Béla könyvét. Meglepetve, sőt talán megdöbbenéssel értesül belőle mindjárt a bevezető sorokban arról, hogy több fiatal segédlelkész, aki „most került ki a teológiáról" és „alaposan teleszívta magát újfajta teológiai tudománynyal", ellentétbe kerül „napjaink evangélikus lelkipásztorával", mert „azt hirdeti, hogy a halálban a test és lélek meghal, a léleknek nincs a halál után folytatólagos élete". A szerző viszont eleve kijelenti, hogy „semmiféle teológiai irány ... nem vehet jogcímet magának arra, hogy a Szentírással, hitvallási iratainkkal, Luther és Melanchthon tanításával homlokegyenest ellenkező eretnekséget hozzon be és terjesszen gyülekezeteinkben". Ebben az utóbbi megállapításában a szerzőnek kétségkívül igaza van s azért a jámbor olvasó megdöbbenése a könyv olvasása'folyamán nyilván egyre jobban fokozódik. Hiszen a szerző előadásából kitűnik, hogy a szóban forgó „eretnekséget" nemcsak egyes külföldi szekták terjesztik nálunk. Még csak nem is egyes németországi teológiai professzorok akarták „egy kis emberi dicsvágy"-ból „szenzációval meglepni a világot", mert tudományos munkájuk számára „kifogy a nyersanyag" és ha „nincs miről írni", kieszelnek „valami frisset, ami a tudományos elméket újból foglalkozásra serkenti" (84—85. lap). Harmati ennél sokkal messzebbre megy, amikor azt állítja, hogy „a lélek haláláról szóló tévtan" „pusztított és ma is tovább pusztít egyházunkban": noha neveket szándékosan nem említ, mégis az 1938.-Í tavaszi teológiai konferenciáról mondottak (10. lap), valamint a segédlelkészekre való hivatkozás és egyes megjegyzések (mint pl. a 26. és 53. lapon a szerző által „fölöttébb tisztelt egyetemi tanárok"-ra való utalás) az olvasóban szükségképen azt a benyomást keltik, hogy ennek a „tévtan"-nak és „eretnekségének a fészke maga a hittudományi kar és legbuzgóbb terjesztői a teológiai professzorok. A gyanútlan olvasó mindebből bizonyára levonja azt a következtetést, hogy Harmati Béla igen jó szolgálatot tett egyházunknak, nemcsak az említett soproni teológiai konferencián, amikor — saját szavai szerint — „határozottan képviselte az .orthodox evangélikus tant" (10. lap), hanem egyébként is és kiváltképen most, amikor részletes és tudományosan megalapozott értekezéssel fordul a „tévtanítók" ellen. Igaz, hogy a szerző *) V. ö. Harmati Béla: „A lélek halhatatlansága. Biblia-teológiai értekezés a halálutáni életről. A lélek haláláról szóló tévtan cáfolata." 0sagárd, 1943. 100 lap.