Karner Károly: Halhatatlanság vagy feltámadás? (Győr, 1943)

I. Halál, halhatatlanság, feltámadás

9 vennünk" (Ef. 5, 16). A holtak ezen már túl vannak, ők nem mérnek sem napokat, sem éveket. Nem fejthetjük meg a titkokat, melyeket Isten elfed szemünk elől. Hiszen „rész szerint" van bennünk az ismeret. Most csak mintegy homályos tükörben látjuk Isten csodálatos dolgait, amíg egyszer majd el nem jutunk oda, ahol „színről-színre" látunk (I. Kor. 13, 12). Csak egy bizonyos: Isten szeretetétől nem választhat el bennünket, akik Krisztus megváltottai vagyunk, „sem élet, sem halál" (Róm. 8, 38—39). A halál sem. Elmúlt a fulánkja, mert Isten kegyelmébe fogadott és szeretetével áraszt el bennünket. Történhetik bármi körülöttünk és velünk a világon, megindulhatnak égi és földi hatalmasságok, közeledhetik a halál hosszú, kínos betegágyon vagy apokaliptikus borzalmak éjszakáján. Isten szeretete körülölel és nem enged ki karjai közül. Szeretetében pedig élet és üdvösség van. Ez bizonnyal igaz. Ebben a mostani, borzalmakkal teli időben, útnak indultak — talán felénk, személyesen is —· az Apokalipszis pusztító lovasai: „és aki rajta iile, annak neve halál, és pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által" (Ján. Jel. 6, 1—8). Nem tehetünk semmit ellenük, ha Isten tart ítéletet. Reménységünk és erőnk abban van, hogy Krisztus „halálra adatott a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért" (Róm. 4, 25). Vígasztalásnak pedig elég, hogy egyetemben minden igaz keresztyénekkel vallhatjuk: „Hiszem... bűnöknek bocsánatát, testnpk feltámadását és az örök életet. Ámen".