Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 7. fejezet. Teológia és egyház

az egyház adott történeti körülmények közt a teológia segítségével kifejezi. Ezt úgy is mondhatjuk: a dogma az egyház tanításávÁk a teológia segítségével történt rögzítése. A dogmát ez a kapcsolata a teológiával különbözteti meg az egyháznak egyébkénti tanításától az igehirdetésben stb. Az elmondottakból világos, hogy a dogmában mindig tükröződik az egyház teológiája is. A dogma feladata és szolgálata az egyházban mindig közeli rokonságban van a teológiával. A dogma mérőzsinórul szolgál az igaz és helyes tanításnak a hamis tanítástól való elválasztásához és egyúttal útmutatást ád az igehirdetésnek is. Azonban ahogyan a teológia nem lehet öncél és nem uralkodhatik az igehirdetés fölött, ugyanúgy, sőt még fokozottabb mértékben áll ez a dogmára is. A dogma sohasem azonos az evangélium örömüzenetével, melyet az egyháznak hirdetnie és a bűnös ember felé közvetítenie kell. Ezért a dogmának mindig újból igazolnia kell magát az evangélium előtt. Ezért nem a dogmában, hanem az evangélium által Istenben és Krisztusban hiszünk. A legveszedelmesebb tévtanítások forrásává válik, ha a dogma uralkodik az egyházban az evangélium örömüzenete helyett. Ez a veszedelem különösen akkor fenyeget, ha a dogma maga válik kérügmává (hirdetett „igévé"), ha tehát pl. nem azt hirdetjük, hogy a bűnös ember hit által igazul meg, hanem hirdetjük a hit által való megigazulás dogmáját, mint dogmát és így a dogmában való hitet követeljük. Ezáltal válik a hit értelmünk funkciójává, t. i. valamely dogma elfogadásává. Ε tekintetben nem sok különbség, ha akár értelmi meggyőzetés alapján fogadjuk el a dogmát, akár pedig tekintély alapján, értelmünk megtagadásával. Baj az, ha azt kezdjük prédikálni: „az egyház tanításában hinni kell"! Azok a veszedelmek azonban, amelyek az egyházat a tévtanítás és a dogma uralma felől fenyegetik, nem kisebbítik, hanem inkább fokozzák a teológia jelentőségét. Éppen a teológia figyelmezteti az egyházat a veszedelmekre és — ha funkcióját helyesen tölti be, — segíti az egyházat abban, hogy a veszedelmet elkerülje. Viszont az egyháznak is állandóan őrködnie kell a fölött a funkció fölött, melyet a teológiának kell teljesítenie. Ez a funkció is hibássá válhatik akkor, ha a teológia hatalmába keríti és szabályozni akarja a hitet, vagy éppenséggel azt a benyomást kelti, mintha teológia és hit egymással azonosak volnának. Ha a teológia ilyen formán föléje kerekedik a hitnek és a hitet mintegy felszívja önmagába vagy éppenséggel a hit helyébe lép, akkor áll elő az, amit „intellektuális hit"-nek szoktunk mondani, t. i. olyan hitnek, amely ugyan elfogadja és vallja a dogmát, ill. az egyház tanítását, de nem valósul állandóan a valóságos keresztyén életben. 74