Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

II. rész. A keresztyén teológia - 2. fejezet. A keresztyén teológia hagyományos értelme

szont az a helyzet, hogy maga az egyház „tanít" és ennek a tanításnak a szolgálatában áll a teológia. Ezért a teológia elválaszthatatlan az egyháztól, az egyház életének egyik legjellegzetesebb megnyilatkozása: egy szóval egyházias jellege van. Ha a teológiának ez az egyházias jellege elvész, vagy ha a teológia elveszíti eleven kapcsolatát az egyházzal, és egyes tudósoknak az öncélú tevékenységévé lesz, akkor végkép megszűnik teológia lenini és legfeljebb az ember szellemi életének egyik különleges ágával, a vallástudománinyal vagy annak egyik elágazásával van dolgunk. 4. Végül mindezt kiegészíti az a megfigyelés, hogy az az istenismeret, amelyről a régi dogmatikusok beszéltek, nem olyan az emberi értelmet foglalkoztató ismeret, vagy helyesebben nem olyan az értelmi tevékenység körében megmaradó ismerés, amely mint ismeret önmagában megállana és önmagának elégséges volna. A kinyilatkoztatásban Isten valósága és az üdvösségünkre tartozó dolgok azért tárulnak fel az ember előtit, hogy Isten ily módon is elérje a célját, t. i. hogy az embert elvezesse az üdvösségre. A teológia művelése tehát akkor eredményes, ha — amint a régi dogmatikusok mondották, — „bölccsé" teszi az embert, vagyis ha az ember valóban járja az üdvösség útját. Ezt más szóval úgy is mondották, hogy a teológia „habitus practicus": mindig -gyakorlati magatartás, mindig a gyakorlati életben valósul meg és bizonyul meg valóságos istenismeretnek.

9 A teológia tehát nem olyan tudomány, amely tisztára az értelmi megismerés körében játszódnék le. Mert egyfelől a teológiai ismerés nem tisztára értelmi képességünknek a dolga: a legkiválóbb emberi értelmi képesség is megtorpan a teológiai ismerés feladatai előtt, ha azt nem világosítja meg a Szentlélek. Másfelől pedig a teológiai ismerés valóságossá csak akkor lesz, ha azt a teológus átülteti az életébe. Isten jóságát és kegyelmét, de haragját és ítéletét sem „ismerem", ha arról csfak elméletileg (ebben az esetben: a Szentírás igéjéből) „tudok", hanem csak akkor, ha azt a saját életemben megtapasztalt valóságnak ismerem fel. Ezt különösen nyomatékosan hangoztatták a teológusok a pietizmus korában. A pietista teológusok szerint; ahhoz, hogy valaki a teológia tudományát művelni tudja, természetfeletti kegyelem (gratia supranaturalis) szükséges, még akkor Ls, ha a teológiai tudománynak olyan területeiről van is szó, amelyek a „theologia literalis" (tehát a teológiai filológia, pl. héber, vagy bibliai görög nyelv) körébe tartoznak. Ha ez túlhajtásinak látszik is, a pietista teológusoknak igazuk volt abban, hogy a teológiai ismerés valóságos csak akkor lesz, ha a teológus átülteti azt a saját életébe. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a teológiai ismerés mélysége és tisztasága kölcsönhatásban van a 30