Karner Károly: Bevezetés a teológiába (Budapest, 1954)

I. rész. „Teológus" és „teológia" - 3. fejezet. A teológia és a hit engedelmessége

felszabadította az egyházi szolgálatot a hamis aszkézisnek, a coelibatusnak a bilincsei alól és ezzel megnyitotta az utat egy új, megtisztult egyházi szolgálat felé. A coelibatus megszüntetése azonban nem teszi könnyebbé a lelkész életét, hanem nagyobbá és súlyosabbá teszi a felelősségét, mert csak most válik igazán alapvetővé a feltétlen erkölcsi tisztaságnak a követelménye. A -coelibatus követelménye tehát megszűnt és többé nem nyomja a lelkészeket és lelkészi szolgálatra készülőket súlyos teherrel. De ez nem jelenti azt, hogy a lelkész „világi ember" módjára élhet, hogy nem kötelezi erkölcsi tekintetben több és más, mint amit a világi szokás vagy a társadalmi életben kialakult konvenció vár el az embertől. A világ is a lelkészeket nem a maga normái, hanem az evangélium szerint ítéli meg, — még akkor is, ha ezt a mértéket magára nézve nem hajlandó elismerni vagy éppen tagadja. Krisztus szolgáinak tehát mindenképpen példaképül kell szolgálniok a nyájnak az erkölcsi élet tisztasága tekintetében is, hogy minden szavukról és cselekedetükről bármikor számot tudjanak adni Uruknak (1. Pét. 5, 3). „Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek!" (Rm. 13, 8) „A szeretet képmutatás nélkül való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Testvéri szeretettel egymás iránt gyengédek, tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek!" (Rm. 12, 9—10). Az apostolnak ezek a szavai minden keresztyén élet alapkövetelését fejezik ki és így kiváltképen vonatkoznak azokra, akik a gyülekezet szolgálatában állanak. Ha áll az, hogy a teológia titkaihoz nem lehet hozzáférni hitetlen lélekkel, úgy — szinte azt mondhatnánk, — még inkább áll az, hogy a gyülekezetnek szolgálni nem lehet egymás megbecsülése és őszinte szeretete nélkül. Az újjászületett keresztyén lelkületnek első sorban éppen ebben kell megnyilatkoznia. Annak a szeretetnek, melyet a mi Urunk és Megváltónk tanúsított irántunk, amikor önmagát adta értünk és így pásztorunkká (v. ö. Jn. 10, 11) és „főpásztorunkká" (1. Pét. 5, 4) lett, a mi szívünkben is szeretetet kell fakasztania: szeretetet azok iránt, akik ugyanazt a hívást nyerték el, és szeretetet a nyáj iránt, melynek pásztor olását az Ür reánk bízza. Ennek a szeretetnek kell áthatnia az egyházi szolgálatban állók egymáshoz való viszonyát. A legsúlyosabb hibák közé tartozik, ha ebben a közösségben egymás iránt bizalmatlanság, féltékenység vagy a szeretetlenségnek és önzésnek bánmely faja üti fel a fejét és hatalmasodik el. Ennek a szeretetnek kell lehetetlenné tennie minden ítélgetést, mely az ugyanazon cél felé haladó társat igaztalan, hamis mérték alá állítja és emberi kegyes2t