Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - II. rész - 1. szakasz. 4,1-5,14. Hódolat Isten és a Bárány előtt a mennyei istentiszte-letben
10 11 12 13 14 áldozati halálával és váltságával okolja meg, hogy „méltó", azaz tisztéhez tartozó feladata a könyvet átvenni és pecséteit feltörni, vagyis véghezvinni Istennek a könyvben lefektetett akaratát. A váltságot a Bárány „minden törzs és nyelv, nemzet és nép" javára vitte véghez. Ez a megjelölés, mely kissé változott alakban még négyszer fordul elő a Jel.-ben (7,9; 11,9; 13,7; 14,6), az egész embervilágot foglalja össze és Dán. 3,4-ben gyökerezik. A „nyelv" népcsoportot jelöl meg. Hiszen olyan emberi kifejező eszköz, amely egy-egy népcsoportra jellemző. Isten az embervilágból választotta ki „népét", melyet a Bárány kovácsol össze „Isten számára királysággá és papokká" (2. Móz. 19,6; Ezs. 61,6; vö. 1,6 magyarázatát), azaz új néppé, Isten gyülekezetévé, „egyházzá". Oly néppé tehát, amely Isten királyi uralma alatt él, egyedül előtte végez papi szolgálatot és részt is vesz Isten királyi uralmában, amennyiben minden teremtményt Isten szolgálatába állít. Éppen ezzel teljesedik be, válik végérvényesen és visszavonhatatlanul valósággá az egész teremtett világra — nemcsak az ószövetségi népre (mint 2. Móz. 19,6 mondotta) — vonatkozólag Isten teremtői akarata és ígérete. Ez éppen Krisztus páratlan méltósága, mely alkalmassá teszi őt, hogy felnyissa a hét pecséttel lezárt könyvet és megvalósítsa Isten eszkatológikus akaratát. A himnusz azért dicsőítheti így a Bárányt, mivel Krisztusnak ez a méltósága a megváltásnak már véghezvitt művében gyökerezik. Ebbe a dicsőítő énekbe kapcsolódik bele a mérhetetlen mennyei seregek himnusza is (a „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer" is Dán. 7,10-ből származó, a megszámlálhatatlan nagyságot jelképező szám). Ez az ének — mint 4,11-ben a Teremtőt dicsőítő himnusz, — hetes tagolást mutat: az első négy tag a Bárány isteni hatalmát és méltóságát dicsőíti, a három utolsó tag pedig az éneklők imádással telt hódolatát juttatja kifejezésre. A Bárány előtt hódoló és neki örökkévaló dicsőséget zengő himnusz azonban nem marad meg a mennyei istentisztelet keretében és nem szorítkozik kizárólag a megdicsőültek seregére. Hiszen Isten Krisztusnak olyan „nevet", azaz méltóságot (Fii. 2,9-11) adott, amely előtt meg kell hajolnia minden teremtett lénynek „mennyben", „földön" és „a föld alatt", tehát a halottak és elkárhozottak világában is. Végezetül az egész mindenség Istent és Krisztust együtt dicsőíti és neki zeng hálaéneket. Isten nemcsak a Teremtő, aki előtt a teremtett világ hódol (4,11), hanem a megváltó Isten is, aki a Bárány által szerzett váltságot a bűne, Isten elleni lázadása miatt elkárhozott világnak. Ezért fordul Isten és a Bárány felé az egész teremtett világ hódolata és dicsőítése. Ezt a valóban „kozmikus" — tehát az egész világegyetemet átjáró — örökkévaló dicsőítést lezárja és megpecsételi a négy élőlénynek — Isten „trónállóinak" — „ámenje" (1. Kor. 14,16). Ez utóbbiban kifejezésre jut az a hódoló és dicsőítő felismerés, hogy amit Isten teremtő és kormányzó bölcsessége az embervilágra nézve jónak látott és elvégezett, azt véghez is viszi: akaratának valósulása elé semmiféle más erő vagy hatalom nem gördíthet akadályt. így ez az „ámen" egyúttal átmenetté is válik a következő fejezetekhez, amelyek látomások sorozataiban mutatják meg a gyülekezetnek Isten örökkévaló akaratát, mint a hét pecséttel lezárt könyv tartalmát és annak jelképes valósulását. 86
