Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - II. rész - 1. szakasz. 4,1-5,14. Hódolat Isten és a Bárány előtt a mennyei istentiszte-letben
Az 5. fejezetben folytatódik az előbbi látomás, de új „jelenet" következik, amely több, gyorsan egymást váltó képre tagolódik. János a mennyei istentisztelet e jelenetét a régi keleti mítoszok gondolatvilágában gyökerező és új uralkodó beiktatásakor alkalmazott rendtartás, az ún. „inthronisatio" módjára rajzolja meg. A beiktatási szertartás vagy inthronisatio eredetileg három főmozzanatból állott: a beiktatandó ünnepélyesen bevonul, a beiktató őt bemutatja („prezentálja"), azután átadja neki a hatalmat vagy más szóval trónjára ülteti, mire az alattvalók hódolnak neki. A „beiktatási szertartás" motívumait nem János alkalmazta először a megdicsőült Krisztusra, azok rejtőznek Fii. 2,5-11 őskeresztény himnuszának fogalomkincse mögött is. A „beiktatási szertartás" tehát azok közé a legrégibb gondolatrendszerek közé tartozik, amelyekkel az őskereszténység a megdicsőült Krisztus méltóságát megragadni és érzékeltetni törekedett. János látomásának leírásában az inthronisatio egyes mozzanatai világosan érvényesülnek. Először angyal hirdeti meg a megdicsőült Krisztusnak mint „a Juda törzséből való oroszlánnak" a győzelmes megjelenését (5. vers), mire a látnók meglátja a Bárányt (6. vers). Ezután a Bárány átveszi a hatalmat, ill. annak jelképét és a mennyei gyülekezet hódol előtte. János számára ennek a gondolatsornak a mitikus eredete aligha volt tudatos, hogy más őskeresztény példák nyomán alkalmazta azt, ez utóbbi példák viszont ószövetségi motívumokra mennek vissza. De nem is az eredet a lényeges, hanem hogy e sematikus motívumok segítségével megvilágosodjék előttünk az egymást követő képek értelme és jelentősége. A most következő jelenetben ismét Isten trónja áll a középpontban. De e középpontban új, a látomás további folyamata és a Jel. következő képsorozatai szempontjából döntő jelenség adódik. Ahogyan az első látomás (1,12-20) középpontjában az Emberfia-Krisztus állott, úgy kerül most a második látomás középpontjába az áldozatul adott Bárány-Krisztus, ö az, aki elszenvedte a halált, „halott volt", de feltámadt és most „él örökkönörökké" (1,18). Feltámadásában Isten felmagasztalta őt, „jobbjára ültette" (Mk. 12,36; Csel. 5,31), azaz uralkodásában társává tette. Ezért „hajol meg minden térd előtte" (Fii. 2,10-11): ő az Űr Krisztus. Ezt az Ür Krisztust állítja János, mint az áldozatul megölt Bárányt, az olvasó szeme elé. ö az, aki „él és uralkodik", ő tartja kezében a történelem folyását, népek és korszakok sorsát, mindazt, „aminek ezután meg kell történnie". A 6. fejezettől fogva a látomások azt adják elő, hogyan realizálódik uralma. János az Isten kinyújtott jobbján, mintegy arra odahelyezve könyvtekercset lát meg, amelyet Ezék. 2,9-10-re emlékeztető szavakkal ír le. Ezékielnél a könyvtekercs a kapott kinyilatkoztatások sorozatát foglalja magában. Mint Ezékielnél, itt is „kívül-belül" teleírt tekercsről van szó. A könyvtekercseknek az ókorban általában csak egyik oldalát szokták teleírni. Voltak azonban olyan okmányok, amelyeket pecséttel hitelesítettek s hogy a pecsétet ne kelljen feltörni, az okmány külső oldalán vagy megismételték a szöveget vagy megadták annak kivonatos tartalmát. Az ilyen okmány rendelkezéseit azonban csak akkor lehetett végrehajtani, ha a pecséteket 82 5,1
