Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - 1,4-20. Bevezetés
17 18 lom jelképe. Ugyanakkor Krisztus szájából „kétélű éles kard" nyúlik ki (Ezs. 11,4; 49,2), ami igéjének és ítéletének megfellebbezhetetlen igazságosságát szimbolizálja (Zsid. 4,12). Az Emberfia-Krisztus és egyháza: ez a Jel. látomásaiban az egyik főtengely, éspedig egyfelől abban az értelemben, hogy „jobbjában" tartja a gyülekezeteket jelképező „hét csillagot", azaz hatalmának minden ellenséges támadását kivédő oltalmával védi egyházát, másfelől pedig abban az értelemben is, hogy ítélete alatt összeomlik és semmivé lesz minden gonoszság és Isten-ellenes lázadás, míg végül majd a megváltott gyülekezet egyedül Istent dicsőíti. Ezért ragyog Krisztus arca úgy, mint „a teljes erejével fénylő nap" (Bir. 5,31). — Az Emberfia-Krisztus és a gyülekezetek, ill. az egyház szoros közösségét szemlélteti az is, hogy a fenti leírás egyes mozzanatai térnek vissza a gyülekezetekhez intézett üzenetek ünnepélyes bevezetésében. Ez arra mutat, hogy János az Emberfia-Krisztus képéből mindig azokat az egyes mozzanatokat emeli ki, amelyek közvetlen vonatkozással vannak a megszólított gyülekezetre és annak tényleges életére. A 17. verssel kezdődik a látomás harmadik szakasza. János az EmberfiaKrisztus fenségének láttára úgy hull annak lábához, „mint valami halott". Mint ahogyan egykor Ezsajás „elveszettnek" érezte magát, mert „a Seregek Urát látták szemei" (Ezs. 6,5), ugyanúgy hat az Emberfia-Krisztus fensége Jánosra is. Isten fenségének meglátása félelemmel és rettegéssel tölti el a bűnös embert (2. Móz. 33,20, vö. Lk. 5,9). Krisztus azonban jobbjával megérinti Jánost és felegyenesíti (Dán. 10,9-12). Szava elűzi János félelmét (Lk. 5,10), mert Isten jóságával hajol le hozzá. A bátorító szó után hármas tagolású ige hangzik el. Ez először az Ezs. 44,6, ill. 48,12-ből ismert kifejezéssel fejezi ki Krisztus igényét isteni méltóságra. Az, hogy Isten „az első és az utolsó" Ezs. 44,6 szerint azt jelenti, hogy „rajta kívül nincs Isten", mert ő a Teremtő, aki alkotta és kezében tartja a mindenséget (Ezs. 48,12-13), hozzá viszonyítva minden egyéb, legyen akár élettelen tárgy, akár élőlény, tőle, Istentől függő teremtmény. Itt a megdicsőült Krisztus alkalmazza magára ezt az ószövetségi Isten-predikátumot. Ezzel fejezi ki a Teremtő Istennel való teljes és tökéletes egységét, mely teljesen Isten oldalára állítja és elválasztja minden teremtménytől. Ugyanezért ő „az Élő". Istenről mondja az Ószövetség, hogy „élő Isten". Krisztus Istennek ebben a haláltól mentes örök életében osztozik. Ebben az örök életben részesednek övéi is. Ezek a Krisztust egészen az Isten oldalára állító megjelölések azonban mégsem teszik őt valami „mitikus" lénnyé, — hiszen Isten sem az. Az ige második tagja Jézus halálára és feltámadására utal, a harmadik tag pedig a halál fölött aratott győzelmének eredményét emeli ki. Birtokában vannak „a halál és a halottak birodalmának kulcsai". Krisztus széttörte feltámadása által a halál bilincseit és az Apostoli Hitvallásban is kifejezett hit szerint „alászállt a pokolra", ahol „a tömlöcben levő lelkeknek" prédikált (1. Pt. 3,19). Ezért vannak birtokában „a halottak birodalmának kulcsai", tehát azok a „kulcsok", melyekkel kinyithatja és ki is nyitja „a halál birodalmának kapuit". A halál nem tarthatja többé fogságban a holtakat, akiket Krisztus megváltott és akiknek életet ajándékoz. Minden hatalom az élet Uránál, Krisztusnál van. 52
