Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
BEVEZETÉS - A Jelenések könyve mint apokaliptikus irat
A ránk maradt zsidó apokaliptikus iratok kivétel nélkül az ún. pszeudepigrafusok közé tartoznak. Ilyeneknek azokat az iratokat nevezzük, amelyeket szerzőjük idegen név, elsősorban valamely régi, az Ószövetségből ismert kegyes férfi neve alatt írt és tett közzé. Ezen iratok szerzői művüket azért helyezik valamely ismert régi kegyes neve alá, hogy ily módon biztosítsák annak tekintélyét. Ez összefügg azzal a körülménnyel is, hogy a zsidóság közgondolkodása szerint a régi értelemben vett prófétai ajándék az Újszövetség korában már régen megszűnt (vö. Zsolt 74,9-et is!). A régi kegyesek közül választott fedőnévvel biztosítják iratuknak az apokaliptikus írók a prófétai tekintélyt. A Jel. szerzője nem ír fedőnév alatt: semmi okunk sincs kétségbe vonni, hogy a szerzőt Jánosnak hívták, amint azt maga is ismételten említi (1,1.4.9; 22,8). Mint már mondottuk, a keresztény gyülekezetnek az volt a meggyőződése, hogy a Szentlélek pünkösdi ajándéka által felújult a prófétaság. Prófétának tudja magát János is és a Jel. tanúskodik arról, hogy valóban próféta is volt. Mint próféta ír János a saját neve alatt és lép prófétai iratával a gyülekezet elé. A prófétai „tekintélyt" Jánosnak és iratának azonban nem saját prófétai „képességei" biztosítják, hanem az, hogy Krisztus adja neki a prófétai kinyilatkoztatást (1,1) és hogy ilyen értelemben János azt „prófétálja", amit a megdicsőült Krisztus nyilatkoztat ki neki. Ezzel függ össze egy másik jellemző mozzanat is. A zsidó apokaliptikus iratok szerzői többnyire „lepecsételtetik" művüket, amint már „Dániel" is úgy intézkedik, hogy próféciája „zár és pecsét alatt" maradjon „az utolsó ideig" (Dán. 12,9). Erre a „zár és pecsét alatt" tartásra azért van szükség, hogy ezzel igazolja a szerző próféciájának régiségét és azt a látszatot keltse, mintha jövendöléseit régen a megjövendölt események előtt mondotta volna. A valóságban az irat „lepecsételése" csak fikció, aminthogy a jövendölés is csak fikció vagy ahogyan ezt nevezni szokták: vaticinium ex eventu, azaz a bekövetkezett eseményekből leszűrt „jövendölés". Jánosnak nincs szüksége arra, hogy próféciáját „lepecsételje", hiszen nem olyasmit jövendöl meg, ami már régen bekövetkezett. Ezért kapja Krisztustól is azt az utasítást, hogy iratát ne pecsételje le, sőt ellenkezőleg adja azt át sürgősen a gyülekezetnek, mert hiszen az éppen a jelenkori gyülekezethez szól, azt a jelenben akarja erősíteni és bátorítani azok közt a megpróbáltatások közt, amelyek rá várnak (22,10). Végül még egy mozzanatra kell rámutatnunk ebben az összefüggésben: ez azonban már túlmegy teljesen formai sajátosságokon és legalább részben a Jel. tartalmi jellegzetességeihez is tartozik. A zsidó apokaliptikus iratok szerzői számára — a legkésőbbiek kivételével — az Ószövetség nem szent iratok lezárt gyűjteménye („kánon"), hanem az a szent hagyománygyűjtemény, amelyben ők maguk is benne állanak. Ez áll Jánosra is, mint a Jel. szerzőjére. De János útja mégis az Ószövetséghez való viszonyban válik el a zsidó apokaliptikusoktól. Nem idéz ugyan kimondott hivatkozással az Ószövetségből, mint más újszövetségi írók. Az Ószövetség mégis azoknak a szent iratoknak a gyűjteménye számára, amely Isten üdvösségszerző cselekedeteinek a sorát — modern szóval —, az „üdvtörténetet" tartalmazza. 12
