Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - III. rész. 8,2-11,19. A füstölő áldozat és a hét trombitaszó
4-5 6 7-10 11 12 hanem az embereket „kínozzák" szúrásukkal. Ahogy azonban a skorpiók szúrása ugyan nagyon fájdalmas, de nem halálos, úgyanígy a sáskák is csak „kínozzák" áldozataikat „öt hónapig". Ez az időmeghatározás talán azzal függ össze, hogy a sáskák élettartama rendesen tavasztól őszig, kb. öt hónapig tart. De lehet az „öt hónap" kerekszám is viszonylag hosszú idő megjelölésére. Ha így vesszük, akkor a szerző e kifejezéssel azt akarja mondani, hogy amíg máskor a sáskaveszedelem néhány nap alatt el szokott vonulni, addig az most sokáig tart, addig, ameddig a sáskák életben vannak. Isten azonban a megpróbáltatások közt is óvja övéit. A sáskajárás által jelképezett démonikus hatalmaknak nincs erejük Isten népe felett, azokat nem bánthatják, akik homlokukon viselik „Isten pecsétjét". A Jel. egyik alapgondolata szólal meg itt, amikor a szerző hangsúlyozza, hogy az elpecsételtek védve vannak. Egyébként azonban a gonosz hatalmak kínzása oly szörnyű, hogy az emberek Jób 3,21; Jer. 8,3 szavaival élve — keresik a halált, de az kerüli őket. A következő versekben a szerző a látomásában megpillantott démonikus hatalmakat elsősorban Jóéi 1,6; 2,4-5 elbeszélésére támaszkodva nagy megjelenítő erővel úgy rajzolja meg, hogy az egyfelől az említett prófécia eszkatológikus beteljesedését szemlélteti, másfelől azonban azon messze túl is megy annak hangsúlyozásával, hogy ez a sáskacsapás Isten ítéleteként zúdul a tőle elfordult vagy egyenesen ellene lázadó emberiségre, azokra, akik nem viselik magukon Isten bélyegét. A leírás a benne feltűnő múlt idejű igealakokkal arra is mutat, hogy János ezt az Isten-ítéletet úgy érti, mint amely a történelemben megy végbe: Isten kiszolgáltatja a tőle elfordult, ellene lázadó embert olyan démonikus hatalmaknak, amelyek Isten utasítására kiszabadulnak jól lezárt börtönükből és halálos gyötrelemmé válnak az emberen. A démonikus sáskasereg egy „királynak" engedelmeskedik, akinek nevét a szerző héberül és görögül adja meg. Abaddón Jób 26,6; Zsolt. 88,12 szerint az alvilág, ill. halottak birodalma, amelyet azonban Jób 28,22; Jel. 6,8 megszemélyesítve gondol. A görög Apollyón „pusztítót" jelent (egyes régi fordítások, mint az örmény vagy a Vulgata hozzá is teszik a saját fordításukat; ezt a példát követte Károli is). Az Apollyón megjelölés pedig utalást foglal magában a görög Apollón istenségre. Ez ugyan általában a férfias szépség, mértéktartás és költészet istensége volt, de ugyanakkor alkalmanként a pusztító pestis nyilait is ellövi. Augustus császár saját személyes védőistenének tekintette Apollónt s egyúttal uralkodóházának oltalmazóját is tisztelte benne. De nem látszik valószínűnek, hogy a Jel. szerzője e megjelöléssel az uralkodóra célozna és így e névnek politikai mellékízt kívánt volna biztosítani. Elég annak a hangsúlyozása, hogy az ötödik trombitaszó kapcsán leírt csapás a démonikus hatalmak egységes támadásáról szól az emberiség ellen. 8,13-ra emlékeztetve mondja a szerző, hogy „az első jaj-kiáltás" elmúlt és következik a második. Míg eredetileg a háromszoros jaj-kiáltás csak a „jaj" hangsúlyozott erősítésére szolgált, itt a hármas tagolás felbomlik és a következő jaj-kiáltás bejelentésével a csapások, Isten által küldött megpróbáltatások és ítéletek fokozódására figyelmeztet. 110
