Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - III. rész. 8,2-11,19. A füstölő áldozat és a hét trombitaszó

5 6 7 8 9 10 11 12 9,1 2 3 zöldéi, se semmiféle élőfát, csak azokat az embereket, akik nem viselik homlokukon Isten pecsétjét. / Parancsot kaptak továbbá, hogy ne öljék meg, hanem csak kínozzák őket öt hónapon át. Kínzásuk pedig olyan, mint amikor skorpió marja meg az embert. / Azokban a napokban keresik majd az emberek a halált, de nem találják. Kívánnak meghalni, de a halál menekül előlük. / A sáskák alakja háborúra felvértezett lovakhoz hasonlít. Fejükön koszorú ragyog, mintha arany volna, arcuk is olyan, mint az emberi arc. / Sörényük olyan volt, mint az asszonyi haj, foguk pedig, mint az oroszlánoké. / Mellvértjük is volt, olyan, mint a vaspáncél, szárnyuk zúgása pedig, mint a csatába rohanó sok harcikocsi dübörgése. / Skorpiókéhoz hasonló farkuk és fullánkjuk van: farkukban van a hatalmuk, hogy ártsanak az embereknek öt hónapon át. / Királyként az alvilág angyala uralkodik felettük, kinek neve héberül Abaddón, görögül Apollyón. Az első „jaj" elmúlt, íme, ezután még két „jaj" következik! Az ötödik trombitaszóval kapcsolatos jelenet leírásánál a szerző jórészt a nyolcadik egyiptomi csapás (2. Móz. 10) és a Jóéi 1-2-ben leírt sáskaveszedelem rajzát használja fel. A sáskaveszedelem, mint Isten ítélete Jóéinál is túlnő a keleten oly félelmetesnek ismert természeti csapás keretein, itt, Jánosnál pedig egyenesen démonikus borzalom arányait ölti. János „csillagot" lát lehullani az égből: ez a csillag antik gondolkodás szerint titokzatos élőlény, itt pedig kimondottan démonikus hatalom. Nem „leszáll" a mennyből, mint ahogy bibliai szóhasználat szerint az angyalok szállnak le (vö. Énók. 6,9; 20,1), hanem „lehull", „leesik" (Lk. 9,18; vö. Jel. 12,9), mint ahogyan borzalmas eseményeknél lezúdul az emberekre a veszedelem. De ez a démonikus lény is eszköz Isten kezében az ítélet végrehajtásához. így adják oda neki az „alvilághoz" vagy pontosabban a „mélységhez" (abyssos), azaz a gonosz lelkek tömlöcéhez vezető kulcsokat. A „mélység" (héberül tehóm) és a „holtak birodalma" (héberül seól) az Ószövetségben részben párhuzamos, részben szinonim fogalmak (vö. Rm. 10,7). A „mélység" azt a „helyet" jelöü meg, ahol a démonok, „gonosz lelkek" és „bukott angyalok" tanyáznak, ill. fogságban vannak (vö. Énók. 10,4-6; 18,11-16; Lk. 8,31). Itt tartózkodnak az alvilág fejedelme (Jel. 9,11), az antikrisztus (Jel. 11,7; 17,8) is (vö. Jel. 20,1.3). A Földet a szerző lapos tányérnak gondolja s úgy véli, hogy a démonok lakóhelye valahol a föld alatt van és hogy ehhez a börtönhöz elzárt tárna vezet. Ehhez a tárnához kapja meg a „csillag" a kulcsot, úgyhogy azt ki tudja nyitni. Az 1. Móz. 19,28; 2. Móz. 19,18; Jóéi 2,10 leírására támaszkodó elbeszélés nagyon valószerűen írja le a sáskasereg feltűnését olyan sűrű füstfelhőben, amely elhomályosítja a napot. A pusztító sáskarajok valóban így, sokszor egészen hirtelen tűnnek fel. Nem lehetetlen, hogy János maga is megtapasztalta ezt. A füstszerű felhőből tűnnek elő a sáskarajok és szállnak le a földre. Démonikus jellegüket szemlélteti az a mozzanat, hogy olyan „hatalmat", azaz feladatot és képességet kapnak, mint a skorpiók. A sáskáknak nincs szúrószervük és így az emberre ártatlanok. Ezek a sáskák azonban nem a növényzetet pusztítják, 109