Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
A háború előtti és a jelenkori teológia főirányai
74 A konfesszionális irány. Nem szabad azonban feledni, hogy a mult század derekától fogva egyre erőteljesebben jelentkeznek egyházunkban a konfesszionális irányzat hívei: részben a reprisztináció, részben a biblicizmus formájában. Képviselőik első sorban a tót és német gyülekezetek lelkészei közül kerültek ki. Közöttük több nagyon markáns egyéniség is volt, akiknek hatása még ma is érezhető kisebb-nagyobb körben. Daxer György, a boldogult emlékű nagytudású pozsonyi professzor testvérével, Daxer Henrikkel együtt az erlangeni teológiának voltak a közvetítői, Stettner Gyula, a nagyérdemű felsőlövői esperes, Stráner Vilmos, akinek életmunkája már átnyúlik a háború utáni időszakba, inkább a konfesszionális biblicizmusnak voltak a hívei. Akárhányan itt élnek még közöttünk ennek a konfesszionalizmusnak a képviselői közül, ezért nevüket inkább megemlítetlenül hagyjuk. Mégis meg kell említeni azt, hogy a koniesszionalizmus már a világháború előtt oly erőssé lett, hogy megindíthatta az „Evangélikus Egyházi Élet" c. folyóiratot. Sajnálhatjuk, hogy ez a kitűnően szerkesztett folyóirat is áldozatává lett az összeomlásnak. Üj próbálkozások a világháború után. A világháború magyar evangélikus egyházunkat nem kevésbbé rázta meg, mint az egész keresztyénséget. Egyházunk testének a feldarabolása, a belőle folyó keserűségek és szenvedések nem szolgáltak az új tájékozódás javára sem a csonkaországbán, sem pedig a leszakadt részekben. Inkább megmerevítették a helyzetet, az új tájékozódás keresőit könnyen megtévesztő gyanúsításoknak tették ki és elősegítették a külsőséges egyháziasság kialakulását, melynek legfőbb törekvése az önmagában egészségtelen és állandó vérkeringési zavarokkal járó helyzet stabilizálása volt. Ezt még csak fokozta, hogy az evangélikusság annál jobban kényszerült védekezésre, minél inkább gyengültek a társadalmi liberalizmus eresztékei és minél inkább érezte a katolikus restauráció támadásait. Ebben a helyzetben a történeti múlthoz való ragaszkodás, az evangélikus öntudat sokszor nagyon is külsőséges hangoztatása, a jogi szervezet bástyái mögé való visszavonulás, elhanyagolt szórványterületek jogi megszervezése, templomok és iskolák építése — sokaknak kielégítő megoldásnak látszott, annak ellenére, hogy az egyházi statisztika adatai, a reverzális veszteség állandó növekedése, az áttérések szaporodása, a születések ijesztő méretekben való csökkenése a vakokat is figyelmeztethetik egyházunkban arra, hogy a hibák sokkal mélyebbre nyúlnak, mint gondolják és hogy gyökeresen új tájékozódásra van szükség. Ez valóban meg is indult, részben szinte észrevétlenül. Eleinte a háború előtti nemzedék kényszerült arra, hogy legalább két ponton keressen új utakat: egyik volt a már mindenképen elavult egyházi szervezet korszerű átdolgozása. Sajnos,
