Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

A háború előtti és a jelenkori teológia főirányai

66 tapasztalja meg a történelemben és az embertársunkkal, — ahogyan Gogarten mondja, — a „te"-vel való találkozásában. Ez a látszólag nagyon elvont és elméleti egzisztenciális filozófia azonban Gogartennál nagyon konkrét formát vesz fel, amikor a végső határon belül időleges határokat ismer fel és pedig a népiség alapvető adottságában és az állam tekintélyében. Az ige inkarnációja ezeknek a történelmileg adott valóságoknak a megszentelését jelenti. Ebből a tételből vezeti le Gogarten a „rendek teológiájának" („Theologie der Ordnungen", az Ordnungen a történelmi és társadalmi berendezettségeknek, rendeknek a megjelölése) gondolatmenetét. Ebben Gogarten számára megvan a lehetőség arra, hogy pozitív álláspontra helyezkedjék a valóságos állami és társadalmi berendezkedésekkel szemben, azokban felismerje a Róm. 13. értelmében Istentől rendelt felsőbbséget, míg Barth gondolatmenete ezekre a dolgokra vonatkozólag lényegileg negatív. Ez vezetett Gogarten és Barth közt nem sokkal a nemzeti szocialista forradalom kirobbanása után szakításra. Brunner Gogartennál jóval nagyobb tekintélyre tett szert külföldön és ma is Barth mellett vele szinte egyenrangú csillagzatként tündököl a teológiai gondolkodásnak meglehetősen csillagszegény egén. Mint Barth, ő is erős indításokat nyert Kutter vallásos szocializmusától. A legutóbbi években az oxfordi csoport-mozgalommal való kapcsolatai révén is jelentős befolyásra tett szert. Kierkegaard hatása alatt ő fejtette ki legnagyobb erővel a dialektikus teológia idealizmus ellenes vonását és a telógiai gondolkodás hibás kiindulópontjára Schleiermachernál ő mutatott rá legerőteljesebben. Ez egyúttal „az Isten és ember közti kvalitatív differencia", az „immanenciával való szakítás", „az abszolút paradox" hangsúlyozását jelenti. A hit éppen ez az abszolút paradox, az abszolút üresség, annak a tükörnek a passzivitása, melyben az isteni arculat tükröződik. A hitnek ez az értelmezése teszi szükségessé Brunner számára, hogy keresse azt a „kapcsolódási pont"-ot („Anknüpfungspunkt") az embernél, amelynél őt Isten üzenete elérheti és találhatja. Ennek a kérdésnek a megoldására Brunner kidolgozta antropologiáját: az ember más formában ugyan, mint a Schleiermacher által meghatározott teológiai gondolkodásban, de mégis ismét teológiai témává lesz: Az ember a bűn miatt ugyan ellenmondásba került Istennel és önmagával („Der Mensch im Widerspruch" a címe az antropológiát tárgyaló művének), de formális Isten képére teremtettsége mégis csak lehetővé teszi számára, hogy hallja Isten üzenetét. Ezen a ponton szakad fel a „theologia naturalis", a természetes Isten-ismerés kérdése, mely Barth és Brunner közt szenvedélyes vita során szakításra vezetett. Barth az Isten és ember közti kvalitatív differencia tudatában, melyet nála még erősített a „finitum non capax infiniti" kálvini elve, visszautasítja a „theologia naturalis"-t: nem az emberi