Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
A háború előtti és a jelenkori teológia főirányai
64 címen közzétett könyve. Mint írásmagyarázat ellen ugyancsak sok és megokolt kifogást lehet emelni ellene. Ellenben az a nyomaték, mellyel — mint már a Római levél magyarázatának kapcsán is — az evangélium eszkatológikus meghatározottságát kidomborította, átütő erővel hatott a háború utáni nemzedékre. Mindezzel Barthnak eredetileg nem volt szándékában új teológiai iskolát alapítani. Ahogyan mondotta, „széljegyzet"' akart lenni mondanivalója minden teológia számára. De már az első műveiben, a „krízis teológiájában" feltűnnek azok az elemek, amelyeknek alapján a barthianizinusról, mint dialektikus teológiáról szoktak beszélni. A 19. század leíró lélektani és történeti módszerével szemben Barth teológiája dialektika. Ez a megjelölés Barth teológiájának a filozófiai helyét mutatja meg. Hogy ezt megérthessük, mindenek előtt azt kell hangsúlyozni, hogy Barth a szó szoros értelmében teológiát akar. Ez azt jelenti, hogy teológiájában nem az ember kegyes érzelmeiről („fromme Gemütszustände"), nem kegyességről van szó, hanem Istenről. Isten valóban Isten, a szabad Úr, aki az emberre nézve és így a teológia számára is sohasem objektum, „tárgy", adottság, hanem mindig szubjektum, alany, kiindulópont. Ezért Isten nem is tapasztalataink vagy ismerésünk „tárgya", vele nem rendelkezhetünk sem a történelem folyamán (1. ortodoxia), sem élményeink során (pietizmus, romantika). Ellenkezőleg, Isten rendelkezik velünk. Nem adottság, hanem Ő adja magát, úgy és akkor, amikor Ö akarja. Nincs itt a kezünkügyében, hogy vele rendelkezhetnénk, hanem állandóan és mindig újból jön hozzánk. Mindebből világos Isten transzcendenciája, melyet Barth a 19. század teológiájához képest és vele ellentétben megdöbbentő nyomatékkal hangsúlyoz és érvényesít. Isten transzcendenciájának a megjelölésére szolgál — mivel itt a megszokott kifejezési formák alkalmatlanok, — a paradox dialektika, amely mintegy átugorja a transzcendencia színében feltáruló szakadékot. Ha ma Barth régebbi írásait olvassuk, melyekben dialektikus teológiáját megalapozta, úgy lépten nyomon érezzük már kifejezésmódján is a filozófiai hatásokat. 1925-től fogva azonban ezeket a hatásokat fokozottan igyekezik levetni, s ennek jele, hogy azóta teológiáját az „ige teológiájának" mondja. Isten transzcendenciáját nem szabad úgy értenünk, hogy ez a kinyilatkoztatást megszünteti. Nem, csak arra figyelmeztet, hogy a kinyilatkoztatás a szabad Isten csodálatos cselekedete. Azaz a szó szoros értelmében kinyilatkoztatás, cselekedet a Jézus Krisztusban, éppen abban a Jézus Krisztusban, aki embervoltával egyúttal mintegy lepel alatt rejti az Isten kinyilatkoztatását. Ez más szóval azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás révén Isten nem válik olyan nyilvánvalóvá, hogy most azután mintegy titoktalan leplezetlenségben állana előttünk. Isten kinyilatkoztatása állandóan actus, cselekedet marad. Az ige is, mellyel önmagát
