Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
A háború előtti és a jelenkori teológia főirányai
53 1915 óta Troeltsch Berlinben a filozófiai fakultás professzora volt) mutatja. Troeltsch munkájában eleven veszedelemként jelentkezik mindaz, ami a Schleiermacheron tájékozódó teológiai gondolkodásban gyúlékony anyagként rejtőzött. Troeltsch teljesen beleállítja a keresztyénséget a vallástörténet árjába. Az csak egyik virág a vallástörténet gazdagon termő fáján, ha mindjárt a mi számunkra a legszebb és legmagasabbrendű virág is. De már nem az „abszolút vallás" és legalább is elvben meghaladottá válhatik. A teológiai gondolkodás mértéke is a modern tudományos gondolkodás: Jézus személye áll ugyan ennek a Troeltsch-féle keresztyénségnek is a középpontjában, de Jézus jelentőségét tisztán az általa gyakorolt lelki hatás által nyeri. Éppen ezért Troeltsch számára elveszítette jelentőségét a keresztyén kinyilatkoztatás-hit minden lényeges vonása. Jézus ugyan a számunkra hozzáférhető legmagasabb isteni kinyilatkoztatást mutatja. A „kinyilatkoztatás" szót nem a régi dogmatikai értelemben kell azonban venni, hanem az a hit különben megfoghatatlan élményeit és azután a nagy vallásos zsenikből kiáradó hatást, az általuk keltett benyomást jelenti! Más szóval a Jézus-kép számunkra a gyűjtő medencéje Isten mindazon megnyilatkozásainak, melyek életünk területén találhatók. A Krisztus-hit e ponton valami sajátos misztikába torkollik bele és olvad fel. A keresztyén teológia elveszíti önállóságát és az egyetemes vallástudomány egyik ágává lesz, de oly módon, hogy az általános vallástudomány magasabbrendű nála és normativ jellegével meghatározza a teológiát is. így a teológiai gondolkodás teljesen ki van szolgáltatva a hisztorizmusnak, azaz annak a történeti szemléletmódnak, amely a történeti multat a jelen mértékévé teszi, a történelmet beleszorítja az immanencia, az e világ keretei közé és ezért a kinyilatkoztatást is kiszolgáltatja a relativisztikus gondolkodásnak. Az „egyházias" teológia. 4. Troeltsch teológiája, vagy helyesebben vallásfilozófiája megdöbbentő nyíltsággal mutatja annak az útnak a végét, amelyre a Schleiermachertól elinduló teológiai gondolkodásnak el kellett jutnia: a vallásos tudatból kiinduló teológiai gondolkodásnak a végső szétmállását és önmagában összeomlását. De ehhez hozzá kell tennünk: az az út, amely Schleiermachertól Troeltsch-höz vezet, nem csak az ú. n. liberális teológia útja, hanem tulajdonképpen az egész „modern" teológia útja, úgy amint az a felvilágosodás összeomlása után a 19. század restaurációjában kialakult. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem lehet ebből a teológiai fejlődésből kivenni a liberális teológiával sokszor ádáz harcot folytató egyházias, vagy ahogyan sokszor mondották a „pozitív" irányú teológiai munkát sem. Az a teológiai reprisztináció, melyet főleg Hengstenberg (1802—1869) és Philippi (1809—1880) képviseltek, túlságosan történetietlen volt,
