Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
A háború előtti és a jelenkori teológia főirányai
51 „nem tartozik bele az evangéliumba". A róla szóló evangélium az első gyülekezet hite. A „keresztyén dogma", nevezetesen pedig a Krisztusról, az Isten Fiáról szóló tan pedig a görög szellem alkotása az evangélium talaján, s elvesztette számunkra kötelező erejét. Harnack még Ritschl teológiájának kevés, megmaradt evangéliumi tartalmát is „egyszerűsíti", azaz tulajdonképpen elsekélyesíti. Ez a sekélyes és a problémákat meg sem látó, azokat szinte banálissá degradáló „teológia", mely a nagyszerű haladás illúziójában ringatta magát, fejezte ki a korhangulatot. De éppen ezért nem is vette észre ez a teológiai kutatás, hogy történeti kutató módszerei éppen annak a valóságnak a megragadására alkalmatlanok, mely kutatásának a központjában állott: ahogyan a fényt és a világosságot nem lehet méterekkel és literekkel mérni, úgy nem fér bele Krisztusnak, a testté lett Igének a kinyilatkoztatása a történelmi kutatás által alkalmazott kategóriák Prokrustes-ágyába. Joggal figyelmeztette Kahler Márton hallei professzor (1835— 1912) már 1892-ben egy előadásában a teológiai tudományosságot arra, hogy a „történeti" Jézus („der historische Jesus") fantom, a tudományos képzelet alkotása s az egyedüli történeti valóság a „bibliai Krisztus" („der geschichtliche biblische Christus"). Szava akkor visszhang nélkül maradt és a teológiai kutatás csak egy emberöltő multán ébredt annak az igazságnak a tudatára, mely benne rejtőzött. A „vallástörténeti iskola". 3. Közben a történeti tájékozódásúvá vált teológiai munka haladt a maga útján: mind jobban levetkőzte a teológiai jelleget és a profán történeti kutatás egyik speciális ágává lett. Ezt csak elősegítette az a körülmény, hogy részben az ókor történeti emlékeinek nagy erővel meginduló feltárása a különféle ásatások során, részben pedig az erőteljes gyarmati politika révén a primitiv népek és magas kultúrájú pogányság felé fordult figyelem nagy érdeklődést keltett az ókori és a nem-keresztyén népek vallástörténete iránt. Az ókori és a jelenkori pogány népek vallásának megismerése, az önmagát e vallásokba beleélő kutatás tágította a teológusok látókörét és új szempontokat vitt bele a bibliai kutatásba és a teológiai gondolkodásba általában véve. Gunkel Hermann (1862—1932) és Bousset Vilmos (1865—1920) lettek ennek az új szemléletmódnak, a „vallástörténeti iskolá"-nak a vezetői. Mindketten a „vallást" állítják kutatásaik középpontjába, és a vallásnak történeti formája, változásai, a vallások kölcsönhatásai kötik le főként figyelmüket. Az ótestámentomi kutatás terén magától értetődővé lett az a felismerés, hogy Izráel vallása a régi Kelet vallástörténetének egyik ága: az Ótestámentom hitének kinyilatkoztatásjellege teljesen háttérbe szorult. Az Üjtestámentomnál és az őskeresztyénség kutatásában ennek a „vallástörténeti" irányzatnak megvolt az az előnye, hogy legalább részben felismerte