Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

A háború előtti és a jelenkori teológia főirányai

50 hatatlan, ismerte fel Ritschl a központi kinyilatkoztatást; Jézus személyén ismerhetjük fel mindazt, ami keresztyén hitünkhöz tartozik. Jézust azonban Ritschl nem az egyházi hagyomány glóriájában látta, hanem inkább meg akarta tisztítani minden racionális, spekulativ és rajongó elrajzolástól. A központba a „történeti" Jézus kerül Isten országának mint szellemi-erkölcsi közösségnek, Isten atya voltának és a mi istenfiúságunknak az eszméjével. A „történeti" Jézus, akit a teológiai kutatás szabadít meg a dogmatikus Krisztus-kép történetietlen aranyozásától, így kerül most a teológiai érdeklődés homlokterébe s lesz a teológiai kutatás és gondolkodás égető kérdésévé. Ritschl és az általa alapított iskola viszonylag konzervatív keretben rajzolta meg ennek az ű. n. „történeti" Jézusnak a képét. Jézus tanításából első sorban az erkölcsi mozzanatokat emelte ki, azokat érvényesítette, viszont háttérbe szorította mindazt, ami a megszokott emberi mértéken túlnő, a csodás elemeket és kiváltképpen mindazt, ami a polgári erkölcsi gondolkodás számára megbotránkoztató. A „történeti" Jézus problémája azután maga után vonta az újszövetségi történet többi „történeti" problémáját: az őskeresztyénség kialakulásának, Jézus és Pál egymáshoz való viszonyának kérdéseit, hogy csak a legsúlyosabbakat említsük. A teológiai gondolkodás és kutatás munkája így áttolódott a történeti kutatásra, mellette a keresztyén hit és élet nagy kérdései másodrendűekké váltak, és legfeljebb a keresztyén világnézet kérdései felé fordult a figyelem a világnézetek harcában mutatkozó apologetikus jelentőségük miatt. El kell ismerni, hogy ez a történeti tájékozódású teológiai kutatás rendkívül nagy szorgalommal, kitartó elmélyedéssel és — amire oly nagyon büszke volt, — „előítéletektől", azaz dogmatikus előfeltevésektől mentesen igyekezett feladatával megbirkózni. Csak Harnack Adolf berlini professzorra (1851 — 1930) kell gondolnunk, hogy lássuk ennek a „liberális" teológiának az óriási munkateljesítményét. Harnackban, a világhírű professzorban, a berlini tudományos akadémia egyik vezető tagjában, a porosz állami könyvtár főigazgatójában, a „Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaft" elnökében, aki széleskörű befolyást gyakorolt a német oktatásügy fejlődésére és bizalmasa volt II. Vilmos német császárnak, még egyszer — talán hosszú századokra utoljára — univerzális jelentőséget nyert a teológiai tudomány és az elismerés fényében sütkérezhetett a világi tudományok előtt is. Harnacknál mint a korszellem kiváló reprezentánsánál könnyen megfigyelhetjük: a keresztyénség történeti szemlélete elnyom minden a kinyilatkoztatásra és a hit tulajdonképpeni tartalmára irányuló tájékozódást. A „keresztyénség lényege" számára Jézus „üzenete" lesz, pontosabban az „Istennek, az Atyának" és a „lélek végtelen értékének" a képzete. Az a Jézus, aki ezt hirdette, maga már