Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Evangélikusság és nemzeti megújhodás

38 bői származnak. Ez a való életnek igen sokszor kegyetlen, de megfellebbezhetetlen tanítása. Kisebbség nem viselkedhetik úgy, mintha többség volna. Erről sokszor megfeledkeztünk, ideje, hogy ezt minden gyűlölség nélkül megtanuljuk s életünket ehhez szabjuk. Nekünk itt az evangélikus feladatokról kell szótanunk. Nem várhatjuk és nem követelhetjük, hogy mások a mi evangélikus feladatainkat valósítsák meg, vagy hogy a mi evangélikus látásunkra nyíljék meg másoknak a szeme. De még helytelenebb volna, ha azért, mert kisebbség vagyunk, feladnánk saját látásunkat, nem érvényesítenénk evangélikus voltunkat és igyekeznénk belesimulni, beleolvadni a nagy többségbe. Nem, nekünk evangélikusoknak kell lennünk és a magyar életben evangélikus voltunkkal kell hozzájárulnunk a nemzeti megújulás nagy művéhez. A nemzeti lélek megújulása. Nekünk evangélikusoknak tudnunk kell, — sokszor jobban, mint másoknak, — hogy minden igazi nemzeti megújulásnak egészen mélyről kell jönnie. Olyan mélységekből, amilyenekről a világ nem tud. A világ, a divatos áramlatok benne élnek abban a hitben, hogy a nemzeti megújulásnak a nemzeti érzés megújulásából, új nemzettudatból kell táplálkoznia. Ennek a megújult nemzeti tudatnak — mondják, — kell áldozatosnak lenni, kell egymásért dolgozni; ki kell fejleszteni — halljuk, — azt az új magyar közösségi tudatot, melyre olyan nagy szükség van. Mindez szép és helyes. De egy dologról megfeledkeznek azok, akik így gondolkodnak. Arról, hogy az új nemzeti tudattal, az új közösségi érzéssel is mindig a régi, önző, saját magunkat látó és a magunk javát kereső emberek maradunk. Az új nemzeti érzésből, a megújult közösségi tudatból is törhetnek fel hősi elhatározások, nagyszerű példák. Ki ne emlékeznék ilyenekre éppen a magyar történetből? Sok példát sorolhatnánk fel egyegy legendás vitéztől fogva, aki életével fedezte és mentette meg királyát, egészen Széchenyi Istvánig, aki áldozatkészségével az Akadémiát alapította meg, vagy a távol idegenben harcoló véreinkig, akiknek egymásért életüket kockáztató bajtársiasságáról a napilapok is akárhány gyönyörű történetet hoznak. Ez az új nemzeti tudat is felírhatja zászlajára, hogy az egyéni érdeknek háttérbe kell szorulnia a közérdek előtt. Kell, hogy valóban a nemzet közös és nagy érdekei döntsenek minden közügyben, s hogy az egyes megtanuljon zokszó nélkül lemondani a maga javáról és érdekéről, ha a nemzet ügye kívánja azt. Mégis legyünk avval tisztában: mindez még nem változtatja meg azt az örök embert, aki önző s ha meg is tanul lemondani mások érdekében, annál jobban keres kielégülést és kárpótlást valamiféle más irányban. Mert mindig nyomorult, bűnös emberek vagyunk s éppen ez az önzés, ez a magunk keresése és érvényesítése a fészke és a televénytalaja minden bűnnek. Hányszor