Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

A „zsidókérdés"

31 nem probléma számunkra, hanem hogy a „zsidókérdés"-t nehézzé a vallástalan, hitetlen zsidóság teszi. Ezt csak a felületes szemlélet mondhatja. A hithű zsidónak vallásában igen erős erkölcsi tőkéje van ugyan. Ez számára az alapvető erkölcsi törvények megtartását nem kevésbbé teszi kötelességgé, mint a keresztyén ember számára. Tehát a hithű zsidót is kötik pl. a becsületesség követelményei éppen úgy, mint a keresztyén embert. Ennek ellenére a zsidó vallásnak van egy mozzanata, amely abba végzetes meghasonlást visz bele: ez pedig az, hogy a zsidóság Krisztust elutasította. Ez mindenek előtt történeti tény. De ennél sokkal több is: állandó magatartás. Ma sem lehet senki zsidó a nélkül, hogy magáévá ne tegye a kétezer évvel ezelőtti zsidó döntést és maga is el ne utasítsa Krisztust. Ez más szóval azt jelenti, hogy az a zsidó, aki hű vallásához, kénytelen állandóan kivonni magát Isten hívó szava alól, mely éppen Krisztus által szól hozzá is. Az Ó- és Üjtestámentom, akár akarják a zsidók, akár nem, elválaszthatatlan egységet alkot és ma az Ótestámentom alapján sem lehet hinni Istennek, ha valaki Krisztust megtagadja. Mert az Ótestámentom Krisztusban teljesedik be és öreá mutat. Érthetetlenné válik az Ótestámentom, ha a Krisztusra való vonatkozást kikapcsoljuk belőle, vagy elhallgatjuk benne. Joggal mondja Pál apostol, hogy a világos látást és vele a helyes cselekvést is megakadályozó „lepel" takarja el a Krisztust tagadó zsidóság szívét, mikor az írást tanulmányozza (II. Kor. 3, 14—15). Minél öntudatosabb zsidó valaki, minél jobban ragaszkodik vallásához, minél vallásosabb, annál erőteljesebben kénytelen Krisztust tagadni, másszóval annál — hitetlenebb. Vallásossága emberi magatartás, mely a maga alkotta istennek hódol és az igaz Isten elől menekül, mert éppen neki nem engedelmeskedik. A Krisztus-tagadás határozza meg a zsidóságot legmélyebb rétegeiben, ez a zsidó lét tulajdonképpeni titka, benne rejlik a népet szétszóródottságáb

an és hontalanságában is konzerváló erő, belőle folyik egész életstílusa. Vallásos buzgóságát, sokszor fanatizmusát és egész erkölcsi életét ezért járja át mindig a sajátságos, szinte érthetetlen önösség: mindig úgy veti alá magát a törvénynek, hogy annak betűjét megtartja, de vigyáz arra, hogy ebből necsak kára ne legyen, hanem még nyereséget is húzzon és ösztönei kielégüljenek. Megüresedett messiás-várása ezért formálódik át hatalmi ösztönné és keresi az érvényesülést mások vezetésében és az uralkodásban. Innét van a zsidóságnak a megdöbbentően tragikus szerepe a népek életében: ahova beteszi a lábát, bomlasztó erővé lesz. Vallásos fanatizmusa és becsületességre igyekvő erkölcsisége sem tudja az életet megszentelni s még kevésbbé új életet teremteni, hanem a bomlás és vele a halál csiráját rakja le. Mindennek a megállapítása keresztyén részről nem történhetik mélységes fájdalom nélkül. A hitében erős keresztyénség