Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Keresztyénség és magyarság

13 torkolló csődjéről beszélni, legalább is annak, aki hisz Krisztusban és abban, hogy az Egyház, az ő teste felette áll, de egybe is foglalja a világba lesüllyedt és a világ részévé lett egyházakat. Fájdalmas annál is inkább, mivel a szembenálló, egymással kicsinyes szélmalomharcot folytató felekezetek a legjobb támadási felületet nyújtják a közös ellenségnek, a minden irányból ránk törő hitetlenségnek. Pedig Isten akaratából a keresztyén egyházak hovatovább olyan elemi sorsközösségbe jutnak, mely nem az egymás fölött való diadalnak az útján vezeti, hanem a szenvedésnek és a martiriumnak a mélységeibe taszítja őket. Amire a hatalmukra és egyházpolitikai sikereikre féltékeny egyháznagyok nem tudják rászánni magukat, azt akkor majd meghozza a hitetlenséget és istentelenséget is ostorul bölcsen felhasználó Isten. De hasonlóképen megüresedett jelszóvá vált a nacionalizmus is. Még a konszolidáció delén mutatott rá Klebelsberg Kunó arra, hogy a régi értelemben vett nacionalizmus elvesztette tulajdonképeni tartalmát. Az „osztrák centralizmus és germanizáló törekvések" elleni küzdelem — hangsúlyozta akkor Klebelsberg — éppen úgy tárgytalanná lett, mint „a magyar állameszme beplántálásáért" folytatott harc a hazánk területén lakó népek lelkébe. Ezért szerinte „a régi érzés elé új célokat kell állítani". Ezt nevezte annak idején Klebelsberg „neonacionalizmus"-nak s azt értette rajta, hogy ,,művelt és jómódú nemzet akarunk lenni", „fajsúlyosabb, mint a bennünket környező népek". A „munkás", azaz dolgozó nacionalizmusnak erre a programjára, — melynél Klebelsberg már akkor elsősorban a fasizmusra utalt, mint példaképre, — bizonyára meg lehet tenni azt a kritikai megjegyzést, hogy a magyar nacionalizmusnak a két régi törekvése még nem vált annyira tárgytalanná, mint Klebelsberg gondolta. Kiváltképen is súlyos hiba volt, hogy a magyarság látóköréből teljesen eltűnt — trianoni megcsonkításunk hatása alatt — a nemzetiségi kérdés. Holott valamilyen formában még a trianoni magyarság számára is életprobléma az a kérdés, hogy hogyan éljenek meg egymás mellett és hogyan férjenek meg egymással a Dunamedencében élő kis nemzetek. A mult év ősze óta megindult új rendezésnek pedig egyenesen alapvető feltétele, hogy a magyarság új tisztánlátással ismerje fel dunavölgyi sorsának ezt az alapvető kérdését. Abban azonban Klebelsbergnek igaza volt, hogy szellemi és gazdasági téren fokozott erővel dolgozó magyarságra van szükség, hogy a magyar nacionalizmusnak népiesnek kell lennie, azaz a kormányzatnak és a közigazgatásnak „népbarát"-nak kell lennie, elsősorban a legalsó társadalmi rétegek felemelésére kell törekednie. Akkoriban Klebelsberg jórészt gúnyt és ócsárlást aratott ezért a „neonacionalizmusá"-ért: a neobarokk gondolkodás mindent elutasított, ami csak egy kevéssé is megzavarta önelégült nyugalmát, zavarta telítettségét még akkor is, ha az egyik legfőbb „neobarokk tekintély"-től származott is. így lett a „nemzeti gondolat" neobarokk külső-