Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)

Keresztyénség és magyarság

14 séggé, trianoni kesergéssé és nagyhangú szólamokká, a helyett, hogy dolgos munkában kitartó erőfeszítéssel emelte volna a széles néprétegek erkölcsi szintjét, műveltségét és anyagi jólétét. Húsz év távlatából kihűlt remények, félbemaradt jószándékok és fájdalmas romok között járunk, ha a „keresztény nemzeti gondolat" ellenforradalmi fogalmazását szemléljük. Keresztyénsége lelki építés helyett presztízzsé lett, keresztek felrakásává vagy legjobb esetben kőtemplomok építésévé, bár sokszor hiányzott e templomokból a kőszíveket megelevenítő Lélek. Nacionalizmusa frázissá üresedett és elvesztette felelősségtudatát népünk, sokszor éppen a „magyari magyarok"-felé. Amikor mindezeket elmondjuk, nem kifelé, mások ellen akarunk az utolsó húsz esztendő történetéből vádat kovácsolni, önmagunk felé irányul a leszámolásra való igyekezet. Mások tekintsenek önmagukra és igyekezzenek a saját hibáikat és mulasztásaikat meglátni. Mi ismerjük fel azt, hogy mint evangélikusok, akik olyan büszkén szoktuk emlegetni, hogy az „intelligencia egyháza" vagyunk, egyenként is, de meg mint egyházi közösség is az elmúlt húsz esztendő alatt nagyon is benne leiedzettünk a „harmadik nemzedék" bűneiben és mulasztásaiban. Rajtunk is erőt vett a neobarokk gondolkodás, egyházunkat is elöntötte a neobarokk tekintélytisztelet, sokkal többet dolgozunk a látszatra és a szép statisztikára, mint a lelkek igaz táplálására. Féltékenyen őriztük kifelé tekintélyünket és tovább hajtogattuk a sérelmi politika rég betanult szólamait. Meg vagyunk győződve arról, hogy az egyházunknak adott kincs az igaz gyógyító ír a magyarság sok sebére. De szolgáltunk-e ezzel az orvosszerrel úgy, ahogy szolgálnunk kellett volna? Vállalva a vele járó minden kockázatot úgy, mint ahogy a fuldokló megmentése is életveszedelemmel jár? Hallott-e tőlünk a magyarság egyebet is, mint a neobarokk gondolkodásának kedves szólamokat? Hallott-e tőlünk mást, igazabbat, mint amit úton-útfélen hallható*! a sok sarlatántól és a mindenfelé feltünedező álprófétáktól? S ha hallhatott is, nem nyomta-e el az igazság szavát akárhányszor a szólamok árja, amikor mi is belefujtunk a füleket izgató, de nem a mi ajkunkra való kürtökbe? Húsz esztendő elteltével ma ismét és talán még sokkal élesebben jelentkeznek köztünk a magyarság nagy életkérdései. Számunkra, evangélikusok számára is életkérdések ezek. Üj, evangéliumi feleletet kell keresnünk rájuk s a feleletet nem elég orvosszerül szép szólamokkal felkínálni a „nemzetnek". Nekünk élni kell a feleletet, mivel mi is a magyarság egyik eleven tagja, talán éppen nagy felelősségű szolgálatra hivatott szerve vagyunk. („Keresztyén Igazság", 1939.)