Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
Megigazulás, bűnbocsánat és új élet Pál apostolnál
165 Túlságosan egyszerűen oldanánk meg ezt a paradox helyzetet, ha azt tételeznénk fel, hogy pl. Róm. 6, 12 kk. nyilatkozatait Pál apostol csak a „magasabbrendű" keresztyénekre vonatkoztatja, azokra, akik a Lélek vezetése alatt állanak („pneumatikusok"), viszont nem tartja azokat érvényeseknek a „Krisztusban levő kisdedek" számára. Semmi sem mutat arra, hogy az apostol ilyen különbséget tenne a keresztyének közt s hogy felosztaná őket „kisdedek"-re és „tökéletesek"-re. Igaz ugyan, hogy történtek olyan irányú kísérletek, melyekkel az apostolt I. Kor. 2, 14 alapján keresztyén „pneumatikusának próbálták minősíteni, s feltételezték róla, hogy önmagának „tökéletes ismeretet és csalhatatlanságot" tulajdonított, sőt önmagát tulajdonképen többnek tekintette volna, mint közönséges embernek. 3 5) De az ilyen feltevésekkel nyilván eltorzítjuk az apostolnak azt a lelki arcképét, melyet levelei alapján magunk nak alkothatunk. Mások I. Kor. 4, 4 és II. Kor. 2, 12 alapján úgy vélekednek, hogy az apostol saját tudata szerint „keresztyén életében nem ismert hibákat" és szívét bűntől tisztának gondolta. 3 6) Azonban mind a két hivatkozott nyilatkozat a korintusi gyülekezettel való érintkezésére vonatkozik és a konkrét helyzetre van tekintettel. Természetes, hogy Pál „Jézus apostola és semmi egyéb". Ez azt is jelenti, hogy nincs „magánélete", melyben másként viselkedik, mint a gyülekezetekkel való érintkezésében. De ha hivatkozik is arra, hogy nincs tudatában semmiféle bűnnek, ez nem jelenti számára azt, hogy „ezáltal igazult meg" (I. Kor. 4, 4.). Ezt nem lehet másként érteni, mint hogy az apostol számára a jó lelkiismeret még nem jelent bűntelenséget. Ezért mondja önmagáról, a saját keresztyénségéről, hogy az „ökölvívás": megsanyargatja a testét és szolgaságra kényszeríti, hogy míg másoknak prédikál, maga méltatlanná ne váljék (I. Kor. 9, 27.). Ez a nyilatkozat is azt mutatja, hogy az apostol éppen úgy hadakozik a bűn ellen, mint azok a keresztyének, akikhez Gal. 5, 17 értelmében intelmet intéz. Irataiból ugyan nem lehet megállapítani, hogy milyen mértékben tekinti magát bűnös és esendő embernek, de azt világosan hangsúlyozza, hogy még 7, 14—24 gondolatmenete mindenképen vonatkozik — az apostol szerint is —• a keresztyén életformára. ω) V. ö. Reitzenstein: „Die hellenistischen Mysterienreligionen", 1927, 337. 341. lapk. — Hasonlóan ábrázolta Windisch az apostolt „Paulus und Christus" c. művében (1934, v. ö. kül. 175. k. lpk, 194. lap.), aki benne a szinkretizmus „isteni tudatú' ; embereihez hasonló jelenséget vélt megállapíthatni. s e) Althaus, id. h. 64. lap. Hasonlóan nyilatkozik Schlatter is· „Paulus, der Bote Jesu Christi" (1934) c. művében. Itt a 148. k. lapokon olvassuk: „Egészen bizonyos, hogy (Pál) Isten előtt bűnösnek tudta magát", — de ez a megtérése előtti időre vonatkozik. „Keresztyén életére vonatkozólag azonban az apcstol soha sem ismerte el, hogy .Krisztus a bűn szolgája' Gal. 2, 17, hanem Krisztust mindig olyan értelemben dicsőítette, hogy általa meghaltunk a bűn számára, Róm. 6, 2". Ez Schlatter számára azt jelenti, hogy az apostol önmagát bűntelennek gondolta.
