Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
Isten királysága — az eszkatológikus szemlélet síkjában
149 ebben a „most"-jában boldogan pihen meg a lélek. Az utóbbi esetben az örök élet a reménység célja, feléje törekszik e világhoz kötött keresztyén életünk magasfeszültségű vágyódásával." 3 2) Ennek az alapvető meghatározásnak az alapján teszi meg Althaus ismert fogalmi megkülönböztetését: „Az eszkatológia axiológiai fogalma akkor keletkezik, ha életünk közepette a normával találkozunk". „Az eszkatológia teleológiai fogalma abból származik, hogy az időt mint történelmet ragadjuk meg" — mondja. 3 3) Más szóval az eszkatológia Althausnál azoknak a korlátoknak a legyőzését jelenti, melyek az örökkévaló Istent körülfogják, mikor idői történésben nyilatkoztatja ki magát. Jelenti annak az ellenmondásnak a megszüntetését, mely a keresztyén örökkévaló élet belső tartalmi gazdagsága és külső jelentéktelensége közt fennáll. Althaus törekvése arra irányul, hogy valamiképen fogalmilag megragadja „Istent a történelemben". A háború előtti teológiai gondolkodás Istennek a történelemhez való viszonyát az abszolutumnak és a relativitásnak az ellentétében látta: ha „Istent" mondunk, az abszolutumra gondolunk, a történelem pedig a relativitás világa. Ezért „Isten a történelemben", avagy más szóval a kinyilatkoztatás történeti jellege önmagában való ellenmondásnak, contradictio in adjectonak látszik. A háború előtti teológiai gondolkodás ezzel az ellentéttel nem tudott boldogulni. Mivel a kinyilatkoztatás történeti jellegét nem tudta megragadni, azért a kinyilatkoztatás végeredményben „igazságok", „eszmék" közlésévé és a vallásos tudat megnyilatkozásává lett. A Krisztus által hozott kinyilatkoztatás is az „új" isten-eszme, új erkölcsi eszmék megragadásában rekedt meg a számára. Jézus pedig prófétává degradálódott, mert az, amit véghezvitt, élete és halála (a feltámadása e szerint a gondolkodás szerint a mitológiába tartozott!) legfeljebb a vallásos hős, az „eszmény" példaadó cselekedetei voltak, de nem a kinyilatkoztatás tényei. Ezen a holtponton igyekezett Althaus túljutni és pedig úgy, hogy egyfelől ragaszkodott Isten abszolút transzcendenciájához, másfelől pedig kinyilatkoztatás eseményszerűségéhez, a fakticitásához. Hogy ez mit jelent azt a következő idézet szemlélteti: „A kinyilatkoztatásban Isten van jelen és cselekszik, — ez mindig tökéletes egész. Isten van jelen a történelemben és cselekszik, — ez mindig paradoxon, harc és várja, hogy tökéletes egésszé legyen. Isten cselekedete kiált a tökéletes kiteljesedés után. mert maga is tökéletes. A vele való közösség egyszerre tökéletes és tökéletlen. Istenhez való viszonyunk alapvető problémájára bukkanunk itt: örökkévalóság és idő. Bárhol cselekedjék is Isten velünk, az örökkévalóság talajára lépünk. Abban, amit kinyilatkoztat nekünk, mint tökéletességben élhetünk, és 3 S) Althaus: Die letzten Dinge, 1. kiadás, 58. lap. ») Id. h. 16. és 21. lap.
