Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

48 12 13 7 megcsalt engemet és megölt annak segítségével. Ezért a törvénymaga szent s a parancsolat is szent, igaz és jó. Akkor tehát az lett nekem halálommá, ami jó? Semmiképen! Ellenkezőleg a bűn [lett halálommá], hogy bűnnek bizonyuljon. Ezért szerzett nekem halált azáltal, ami jó, hogy a bűn a parancsolat által mérhetetlenül bűnössé legyen. 7. vs. v. ö. II. Móz. 20, 17. A megelőző fejtegetések folyamán (pl. 4, 15; 5, 20; 6, 14; 7, 5) az apostol ismételten nyilatkozott úgy, mintha a törvény*) és a bűn egymással egészen szoros, sőt egyenesen okozati viszonyban volnának. Ezeknek a nyilatkozatoknak a során az utolsó megállapítás az volt, hogy „a törvény által táplált bűnös vágyak" dolgoznak abban az emberben, aki hústestben jár. Ez egyenesen kihívja azt a kérdést, hogy vájjon a törvény és a bűn nem két különböző megjelölés-e egy és ugyanazon valóság számára. Vájjon nincs-e úgy, hogy a két szóval ugyanazt a valóságot két különböző nézőpontból jelöljük meg? Lehet, hogy ilyen félreértések a pogánykeresztyének közt az apostol gyülekezeteiben is adódtak, s talán még inkább zsidó ellenfelei vádolták meg Pált ilyesféle nézetekkel. Ezért az apostol minden ilyen félreértést és vádat kereken visszautasít. A következő fejtegetések megokolják ezt a visszautasítást. Gondolatmenetét az apostol egyes első személyben („én") terjeszti elő. Így azt a benyomást kelti, mintha sajátmagáról szólna, mintegy a saját élettörténetét adná elő. Sok magyarázó valóban így értelmezi ezeket a verseket. Azonban Pál apostol alig mondhatta önmagáról azt, hogy egykor élt „törvény nélkül", hiszen legzsengébb gyermekkorától fogva már a törvény hatálya alá tartozott, önmagáról az apostol még élete vége felé is azt vallotta, hogy a törvény által megkívánt igazság tekintetében feddhetetlen volt (Fii. 3, 6.): ez is ellene mond annak, hogy e versekben a saját bűnesetének a „történetét" írta volna meg. Ezért más írásmagyarázók úgy vélik, hogy az apostol itt az ember bűnbeesésének a rajzát adja és pedig azt mintegy rávetíti a bibliai üdvtörténet vázára. Valóban, az apostol e szakaszban többszörösen emlékeztet a bűneset történetére s a szöveg szándékosan utal Izráel helyzetére a törvényadást megelőzően és azt követőleg. Mindezt azonban az apostol nem mint történetet mondja el, hanem általános tapasztalatként tárja az olvasó elé, amikor első személyben („én") beszél (némileg — bár nem teljesen — hasonlít ehhez, hogy I. Kor. 13, 1 kk.-ben is a szeretet „himnusza" első személyben szól). Így az, amit az apostol a következőkben mond, nem valami emberi lelki helyzet lélektani leírása, hanem annak a valóságnak a feltárása és a hit nézőpontjából való értelmezése, mely a törvény és bűn egymáshoz való viszonya tekintetében fennáll. Az apostol abból indul ki, amit kissé más formában már 3, 20 alatt is hangsúlyozott: t. i., hogy a bűnnel másként nem, csak a törvényen keresztül ismerkedem meg, kerülök érintkezésbe. Ez nem azt jelenti, hogy ha nincs törvény, nincs bűn sem az életemben. Ezt a feltevést már azok a fejtegetések is kizárják, melyekben az apostol oly megdöbbentő módon rajzolta meg a bűn pusztító hatalmát a pogány népek életében (1, 18 kk.). Jelenti azonban azt, hogy a bűnt ismert és felismert adottsággá az életemben a törvény teszi. Ugyanígy van a gonosz kívánsággal is. Ösztöneink hozzátartoznak emberlétünkhöz, ösztönös fegyelmezetlenségünk és szeretetlenségünk még nem gonosz kívánság. Azonban amikor a parancsolat a „Ne kívánd!" (v. ö. II. Móz. 20, 17) követelésével életre*) A törvényről lásd részletesebben a „Függelék"-et!