Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

49 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 hívja addig alvó ösztöneinket, akkor a gonosz kívánság hatalmába kerít bennünket. A bűn megveti lábát bennünk, támaszpontot biztosít magának és alkalmat talál arra, hogy a parancsolat segítségével mindenféle gonosz kívánságot keltsen életre bennünk. A gonosz kívánságot életre keltő törvény nélkül a bűn „halott", nem tud mozogni, hatni, sem pedig megelevenedni; tehetetlen és erőtelen, mintegy ájult. Ha nincs törvény, az ember „él". Ez a helyzet Mózes, vagyis a törvényadás előtt. Erről mondja az apostol, hogy akkor is volt bűn a világban, de azt nem lehetett beszámítani (5, 13). Mihelyt azonban feltűnt a törvény és megszólalt az ember életében, megelevenedett a bűn. Végérvényesen vége lett annak a boldog állapotnak, amikor még nem szólt az emberhez a törvény s az ember nem döntött még Isten ellen, amikor tehát az ember „élt". A törvény követelő szavának hallatára az ember döntött és pedig Isten ellen, így a bűn eleven valósággá vált s feltartóztathatatlanul úrrá lett az ember fölött. „Én pedig meghaltam." Ezzel létrejött az a végzetes állapot, melyben mindannyian benne vagyunk. Isten a törvényt abból a célból adta, hogy életet munkáljon (v. ö. III. Móz. 18, 5), s mégis Istennek ez az ajándéka lett nekünk halálunkká. Mert ahogyan a kígyó is megcsalta az első emberpárt, ugyanúgy csalta meg a bűn is az embert, amikor a parancsolat segítségével támaszpontot tudott biztosítani magának a támadásra, mintegy alkalmat talált a műve számára. Tehát a bűn ejtette meg és csalta meg az embert. A törvény maga szent, igaz és jó, annak ellenére, hogy a bűn azt a saját céljaira használta fel. Mint ahogy az Isten dicséretére szolgáló szavakkal vagy a nekünk adott tehetséggel lehet Istent káromolni és gyalázni is, úgy használta fel a bűn a szent, igaz és jó törvényt az ember megejtésére. De ha ez így van, vájjon akkor nem kell-e mégis azt mondani, — s itt megint a régi ellenvetés jelentkezik új formában, — hogy nem az lett-e halálunkká, ami jó? Ezt a magában véve is ellenmondásos ellenvetést az apostol kereken visszautasítja. Halálunkat a bűn okozta, hogy világosan, mindenkit meggyőző világossággal megmutatkozzék bűn-volta. Ez pontosabban azt jelenti, hogy akkor, amikor a bűn a parancsolatnak, tehát annak segítségével ami jó, halált hozott ránk, akkor ennek révén lett a bűn igazában mérhetetlenül bűnös. Így teljesedett ki a bűn, mintegy önmagát is túlszárnyalta, hogy önmagát eméssze meg. Tudjuk, hogy a törvényt a Lélek ihlette. Én viszont hústestből való vagyok s ezért ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Amit véghez viszek, nem ismerem fel. Mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor igazat adok a törvénynek, hogy az jó. Immár tehát nem is én magam viszem véghez azt, [amit cselekszem], hanem a bennem lakozó bűn. Tudom, hogy nem lakik bennem, azaz a hústestemben jó. Az akarás ugyan megvan nálam, de a jót mégsem viszem véghez. Vagyis nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat cselekszem, holott azt nem akarom. Ha pedig éppen azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem is én viszem véghez cselekedetemet, hanem a bennem lakozó bűn. Tehát arra a törvényszerűségre akadok magamnál, hogy míg a jót akarom, [valósággal] a rosszra jár rá a kezem. Örömmel adok igazat az Isten törvényének a belső emberem szerint. De tagjaimban más törvényszerűséget látok, 4