Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

40 18 19 21 20 De ez számára nem egyszerűen a jövendőre áttolt reménység. Inkább olyan bizonyosság, amelynek záloga abban van, hogy amit Krisztus véghezvitt, az „minden embernek meghozza az életet adó igaznak nyilváníttatást". A „megigazulás" éppen azt jelenti, hogy (szószerinti fordítással) „igazaknak állíttatunk oda", bűnös voltunk ellenére igazaknak minősülünk, sőt igazakká válunk. Ezt Krisztusnak „üdvösséges cselekedete" eredményezte (a görög szövegben levő szó szinte lefordíthatatlan, s kb. annyit jelent, mint „jogszerű" vagy „helyes cselekedet"; az apostol evvel a szóval Jézus életének és halálának, megváltói művének mintegy a summáját akarja megjelölni). Jézus „üdvösséges cselekedete" pedig az engedelmesség, az, hogy „engedelmes volt mind a keresztfa haláláig" (Fii. 2, 8). Jézus engedelmessége vesz bennünket a hatalmába és ennek a révén kerülünk úgy Isten elé, hogy igazaknak fogad el bennünket. Nem azért, mert Isten szemet hunyva valóságos állapotunkhoz, úgy tesz, „mintha" igazak volnánk. Hanem azért, mert a hit által Krisztus valósággal újjá, igazakká formál bennünket. A megigazulásunk teljesen Isten műve Krisztusban. Nem a mi hitünknek az eredménye. A kegyelem „uralkodik" királyi hatalommal az igazság, t. i. az Isten igazsága által. Teljesen és egyedül ez a kegyelem visz be bennünket az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ezt a levélnek ez a most tárgyalt szakasza rendkívül nagy nyomatékkal állítja a szemünk elé. Vele az apostol lehetetlenné teszi a hit által való megigazulásnak minden olyan értelmezését, amelynek révén az ember vagy esetleg a hívő ember lesz az Istenhez való viszony kiindulópontjává. Isten és Istennek a Krisztusban véghezvitt megváltása a kiindulópont és mindig is ez marad minden Istenhez való viszonyunknak a tulajdonképeni tartalma. Egy inkább közbeeső megjegyzés a törvényről szól. A törvény a zsidóság vallásos gondolkodása szerint az Istenhez való viszonynak az alapvető tényezője, sőt kiindulópontja. Róla mondja Pál, hogy az „közben lépett be" a világba. Ez áll már történetileg is: az Ádám nyomdokain haladó emberiség történetének egy későbbi pontján jelenik meg a törvény. De az apostol ennél többet is akar mondani. T. i. azt, hogy a törvénynek nincs módja ahhoz, hogy döntő módon rendbe hozza a bűnös ember viszonyát Istenhez. Sőt a törvény célja az, hogy „megsokasítsa a bűnt". Amint arról a 7. fejezet részletesebben szól, a törvény egyenesen kihívja az ember ellenállását Isten akaratával szemben. A törvény ürügyül szolgál a bűnnek, hogy az embert hatalmába ejtse. Mikor pedig a törvény által felismerjük a bűnt, rádöbbenünk a bűnre (v. ö. 7, 8 kk.; 3, 20), akkor mindezzel csak megsokasítja és mérhetetlenül súlyossá teszi életünkben a bűnt. A halálban így jut uralomra a bűn, hogy mint kegyetlen zsarnok, rabszolgává tegyen bennünket. Az apostol 5, 12—21 szakaszában az emberiség történetét egy nagy, minden részletében összetartozó egységet jelentő egészként állítja elénk. Ennek a történetnek az értelme is megvilágosodik. Egyfelől az Ádámtól irányított emberiség a bűnnek és halálnak a zsákmánya. De másfelől világos ennek a történetnek a célja: Krisztusban Isten új történetet formál és azt biztos kézzel viszi egész teremtésének a végső célja felé. Az apostol szavai oly módon tanítanak megérteni a történelmet, ahogyan az Krisztuson kívül lehetetlen. Sőt, a történelemnek az értelme csak Krisztus művében világosodik meg. Ezzel a szakasszal, valamint más rokon fejtegetésekkel (v. ö. kül. I. Kor. 15, 45 kk., más vonatkozásban Róm. 9—11) Pál a keresztyén történetszemlélet megalapozója lett.