Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

21 26,27 29 3,1 2 3 4 5 6 7 a körülmetélés „hasznos", éppen azért, mert Isten által rendelt jel. Figyelmeztet azonban arra, hogy ez a jel nem önmagában érték, sem nem biztosíték Isten haragja ellen az által, hogy a testen végrehajtják. A testi jel „haszna" csak akkor érvényesül, ha az illető a törvényt cselekszi. Különben, ha a zsidóság megszegi a törvényt, egy sorba kerül a pogány népekkel, melyek nem ismerik az isteni kiválasztásnak ezt a jelét s nem is támaszkodhatnak arra. Sőt ez fordítva is áll: azoknak a pogányoknak, kik teljesítik Istennek a törvényben kinyilatkoztatott akaratát, az életfolytatásuk lesz olyan isteni jellé, mint amilyenre a zsidók hivatkoznak. Ez az Isten akarata szerint élő pogányság joggal mondja ki az ítéletet a fölött a zsidóság fölött, amelyik büszke ugyan zsidó voltára, de valóságos életével azt folyvást megtagadja. Az apostol szavai élesen elítélik azt a „vallásos", „egyházias", „öntudatos" zsidóságot, mely elvesztette eleven istenhitének erejét, külsőségessé lett és ezért nem volt hajlandó meglátni, hogy Isten „a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak" (Mát. 3, 9.). Ennek a megüresedett zsidóságnak állítja az apostol a szeme elé a prófétai követelményt, mely az OSz-ben ismételten felhangzik: igazi, Isten kedve szerint való zsidó az, aki nemcsak a nagy nyilvánosság előtt mutogatja zsidó voltát, amikor helyt kell állani a „vallásosság", „egyháziasság" és „öntudat" jegyében, hanem zsidó — a görög szöveg pontos fordítása szerint, — „a rejtekben" is. Az igazi zsidó akkor is megmutatja, tanúsítja zsidó voltát, amikor senki sem látja, amikor a mindennapi életnek, a hétköznapnak a világ szeme előtt rejtett magatartásában kell a törvényt betölteni. Mindezt magában foglalja, de egyúttal meg is alapozza a belső ember, az érzület: zsidó igazában az, akinek az érzülete telítődött az igazi zsidósággal, a törvény betöltésével. Ez a szíven a Lélek által végrehajtott körülmetélés: ezt követelik már az ÓSz-ben is a próféták (v. ö. V. Móz. 10, 16; 30, 6; Jer. 4, 4; 9, 25). Amit az apostol a külsőségessé lett és hitében megüresedett zsidóságról mond, ma — némileg átvitt értelemben — súlyos váddá és intő figyelmeztetéssé lesz a „vallásosságáéban, „egyháziasságá"-ban, „felekezeti öntudatá"-ban, szűklátókörű konfesszionalizmusában megkövesült „keresztyénség" ellen. Az apostol szavainak az igazi értelme akkor tárul fel előttünk, ha a körülmetélést mintegy behelyettesítjük a keresztséggel, a zsidóságot a fentebb emlegetett fogalmakkal, s ha körülmetéletlenség, pogányság helyett „hitetlenség"-et, „elvilágiasodás"-t, sőt közben-közben egyenesen „újpogányság"-ot és „istentelenség"-et olvasunk. 3, 1—8: A zsidóságot nem menti előnye. Mi tehát a zsidó előnye? Mi a haszna a körülmetélkedésnek? Minden vonatkozásban sok! Először: Isten rájuk bízta kinyilatkoztatása igéjét. De hogy is van? Néhányan hűtlenné lettek! Vájjon az ő hűtlenségük megszünteti Isten hűségét? Szó sincs róla! Sőt meg kell mutatkoznia, hogy Isten igaz, viszont „minden ember hazug." Ezt mondja az írás is: „Kell, hogy igazad legyen szavaidban és hogy győzedelmes légy, ha perlekednek veled". Vájjon tehát a mi gonoszságunk juttatja érvényre Isten igazságát? Ehhez pedig mit szóljunk? Talán igazságtalan Isten, amikor ránk zúdítja haragját? (Emberi módon szólok!) Szó sincs róla! Különben hogy tartana majd ítéletet Isten a világ fölött? De ha az Isten igaz-volta az én hazug-voltom által teljesedik ki az ő dicsősé-