Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

22 -8 »,1 2 8 4 5 6 7 gére, akkor miniódon ítélhet még engem is el, mint bűnöst? Csak nincs úgy, ahogy bennünket rágalmazva állítják, hogy mi azt mondjuk: cselekedjünk rosszat, hogy belőle jó származzék!? Az ilyeneket joggal sújtja Isten kárhoztató ítélettel! 4. vs., v. ö. Zsolt. 116, 11 és 51, 6. A megelőzőkben az apostol felszámolta azt a zsidó, pontosabban farizeusi „öntudat"-ot, melyre a zsidó vallásosság felépült. Az a zsidó, aki ezt a gondolatmenetet olvassa, önkénytelenül is azt a kérdést veti fel: van-e még valami előnye a zsidóságnak, a választott népnek a pogányok fölött? van-e még valami haszna annak az isteni jelnek, amelyet Ábrahám kapott, mikor Isten vele szövetségre lépett? Az apostol határozott igennel felel ezekre a kérdésekre s felelete megalapozásául először is (a többi pontok nem következnek sorra) arra a mérhetetlen ajándékra utal, mely Izráelt tette a kinyilatkoztatás népévé. Isten Izráelre bízta rá igéjét, ennek a népnek a sorsát tette azzá a szent történetté, mely által üdvösséget készített a bűnbe süllyedt embernek. Igaz, hogy nem az egész nép maradt hű az Ábrahámmal kötött szövetséghez, egyesek életmódjukkal, gonoszságukkal, más népek körébe vágyó asszimilációs hajlamukkal hűtlenekké váltak. De az emberi gonoszság és hűtlenség nem tudja keresztezni Isten útjait. Mindenek fölött pedig nem tudja megszüntetni Isten hűségét. Isten hű marad ígéretéhez minden emberi hűtlenség ellenére is. Az üdvtörténetnek, annak, ahogyan Isten az emberrel bánik, mindig újból világossá kell tennie azt, hogy Isten „igaz" (verax), nem hazudik, ragaszkodik szavához és azt teljesíti. Vele szemben az ember mindig hazugságban marad. Éppen Istennek ez az őszinte, hiánytalanul igaz-volta világítja meg a bűnbe esett embert szíve gyökeréig s tárja fel azt, hogy élete, cselekvése, szava és gondolkodása mind-mind hazug és pedig semmi más, csak hazug. Az apostol által idézett Zsolt. 51, 6 ezt még csak nyomatékosabban húzza alá, mikor utal arra, hogy isteni célossággal és szükségességgel áll elő a jelenlegi helyzet: Istennek beszédében mindig igaza van a vele vitába szálló vagy önmagát igazolni akaró emberrel szemben és Isten marad győztes akkor is, ha az ember elkapatott kevélysége Istennel mintegy perbe száll s fölötte ítéletet akar tartani. Isten minden körülmények közt igaz marad: igéje mindig Isten igéje marad, akkor is, ha azt bűnbe süllyedt nép vagy megromlott, hűtelenné vált egyház veszi az ajkára és hangoztatja. Az elmondottakban és a következő versekben olyan szempontok szólalnak meg, amelyeket az apostol később, a 9. és 11. fejezetekben részletez. Itt éppen csak megvillannak az ellenvetések és feleletek a nélkül, hogy Pál tárgyalásukba bocsátkoznék. Az egyik oldalon a világfölényes Isten áll, aki igaz, mindig is igaz marad, a másik oldalon pedig az ember, a kegyes, vallásos ember, akit éppen az Isten igaz-volta tesz nyilvánvalóan hazuggá s aki a maga hazug voltával csak annál világosabban ragyogtatja Isten igazságát! Nem kell-e ebből azt a (logikus) következtetést levonni, hogy Isten igazságtalanul ítél, hogy nincs is joga ítéletet tartani, haragjának tűzét zúdítani az emberre, aki tulajdonképen nem is lehet más, mint hazug? Ez a kérdés megoldhatatlan rejtély elé állítja az értelmet. Pál sem ad rá az értelmet megnyugtató feleletet. Csak arra utal, hogy ha ez az érv helyes volna, akkor Isten nem tarthatna ítéletet. Az, hogy az igaz Isten ítéletet tart, magában véve is mutatja, hogy az emberi logika evvel a kérdéssel és ellenvetéssel hamis úton jár. Ha Isten igazságtalan volna az ítélet tartásával, akkor nem tartana ítéletet, különben nem volna igaz (verax) Isten, aki gyűlöli a hazugságot. Ennek az utalásnak a súlyát és tulajdonképeni értelmét persze csak akkor fogjuk fel, ha tudjuk, hogy Pál arról az Istenről szól, aki Krisztusban irgalommal hajol le hozzánk, s ha mi magunk is találkoztunk