Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

19 17 18 19 20 21 22 23 24 25 a hit által való megigazulást? Sokan igenlő választ adnak erre a kérdésre. Azt gondolják, hogy amikor Pál apostol a cselekedetek szerint végbemenő ítéletet hirdeti, akkor ezt csak feltételesen teszi. Vagyis, amit e versekben mond, csak azzal a feltétellel áll meg, hogy nem vesszük figyelembe a Krisztus által szerzett megváltást. Mások úgy vélik, hogy az apostol fejtegetései csak azokra vonatkoznak, akik nem hisznek Krisztusban. Pál azonban nyiltan hirdeti azt is, hogy nekünk keresztyéneknek mindannyiunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki elvegye annak a jutalmát, amit földi életében jót vagy rosszat cselekedett (II. Kor. 5, 10.). Az apostolnak ezzel a megállapításával ellentétben van a fentebbi vélemények mindegyike. Hangsúlyozni kell, mindkét megállapítás alapvető az apostol számára. Az is, hogy Isten az evangéliumban nyilatkoztatja ki igazságát és hit által fogad el bennünket igazaknak. És az is, hogy Isten megfizet mindenkinek a cselekedetei szerint. De a két megállapítás Pál számára egységet alkot s ezért összhangban is van. Éppen a Római levélben olvassuk minduntalan, hogy a hit, ill. a hit által való megigazulás nem szabadítja fel az embert a gonoszságra. Sőt inkább maga a hit is engedelmesség. A hit engedelmessége tehát fokozottan és tökéletesen állítja az embert Isten szolgálatába, vagyis a hit akkor eleven, ha teljesíti Isten akaratát. Mert Isten számára nem közömbös, mit cselekszik az ember, a hívőtől is akaratának teljesítését várja. Más szóval: a hívő ember engedelmes Isten akarata iránt, viszont a hitetlen engedetlen Istennek. Hit nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt (v. ö. Zsid. 11, 6.), de hit nélkül nem is lehet akaratát teljesíteni. Ezért a hit, a magunkról megfeledkező, önmagunkat Istennek teljesen kiszolgáltató bizodalom és az engedelmesség, Isten akaratának a teljesítése, a „jócselekedetben való kitartás" (Róm. 2, 6), ami több mint egyes jócselekedetek halmozása, egymástól elválaszthatatlanok. Isten hit által, Krisztusért fogad el bennünket igazaknak, de hitben csak akkor élünk, ha cselekedjük Isten akaratát. Ugyanakkor, amikor Isten hit által, Krisztusért fogad el bennünket igazaknak, megítél bennünket és megfizet kinek-kinek a cselekedetei szerint. A kettő, a hit által való megigazulás és a cselekedetek alapján végbemenő ítélet Pál apostolnál teljes egységbe olvad össze. Ez az egység azonban csak akkor világosodik meg teljesen, ha a hit által való megigazulás teljes egészében feltárul előttünk. 2, 17—29: A zsidók bűne. íme, te a „zsidó" nevet viseled, ráhagyod magadat a törvényre, dicsekszel Istennel, ismered akaratát és mert oktatást nyertél a törvényből, mérlegelve a lehetőségeket a leghelyesebbet választod. Meg vagy győződve arról, hogy te vezeted a vakokat, világosság vagy a sötétben botorkálók számára, hogy neveled az oktalanokat és tanítod a kiskorúakat, mivelhogy neked áll rendelkezésedre a kiformált ismeret és igazság a törvényben. Nos, másokat tanítasz, magadat meg nem tanítod? Azt hirdeted: „ne lopj!" magad meg lopsz? Azt mondod, hogy nem szabad paráználkodni, de azért magad paráználkodsz? Utálod a bálványokat, de a templomaikat kirabolod? A törvénnyel dicsekszel, de gyalázod az Istent a törvény megszegésével?! Valóban: „Az Istennek a nevét ti miattatok káromolják a [pogány] népek közt!" — amint az írás mondja. Mert a körülmetélkedés hasznos ugyan, ha a törvényt cselekszed. 2*