Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

14 2C 21 haragjának a kinyilatkoztatásával. Mert hiszen az, „ami Isten felől tudható", az nyilvánvaló, közismert náluk, köztük. Ámbár Isten hagyta, hogy a pogányok a maguk útján járjanak, „mégsem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, mert jóltevőnk volt, adván a mennyből esőket és termő időket nékünk, és betöltvén eledellel és örömmel a mi szivünket" (Csel. 14, 17). Az, ami a világban történik, és saját életünk sora is valamilyen módon tanúskodik Istenről, arról, hogy Isten kezében és hatalmában van a világ éppen úgy, mint saját életünk. Van tehát olyasmi, amit a világ s vele együtt mi magunk is „tudhatunk Isten felől". Mindez ugyan nem a Biblia értelmében vett „kinyilatkoztatás". Pál nem is használja erre a „kinyilatkoztatás" szót, mint az evangéliumra, vagy Isten haragjának a kinyilatkoztatására vonatkozólag. Azonban az, ami Isten felől tudható, „Isten megismerhető valósága" (így is lehetne fordítani az apostol kifejezését), mégis nyilván van a világban, köztudomású, letagadhatatlan valóság, mert „maga Isten nyilvánította ki". Istennel mindenki találkozik. Mindenkinek észre kell őt vennie, még az istentagadónak is: az istentagadó éppen a tagadásával bizonyítja, hogy szembekerült Istennel, de nem akarja öt elismerni. Isten éppen azt akarja, hogy valamilyen formában mindenki találkozzék, szembe kerüljön vele, ezért is akar „nyilvánvaló" lenni az emberek közt. 1 Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Isten maga hozzáférhetetlen érzékszerveink számára: nem látjuk és nem láthatjuk. De Istennek ezt az érzékszerveink előtt rejtett valóságát, melyet nem tapogathatunk ki kezünkkel, ezt az „örökkévaló hatalmát és isteni fenségét" (pontosan „istenségét", „isteni méltóságát") mégis „szemlélhetjük". Nem érzékszerveinkkel, nem testi látásunkkal, hanem „értelmes megfigyeléssel". „Természetük szerint balgák mindazok, akiknél hiányzott Isten ismerete és akik a látható javakból nem tudták felismerni a Létezőt, sem műveinek megfigyeléséből nem ismerték meg azok mesterét... Mert a teremtmények nagyszerűségéből és szépségéből összehasonlítás révén szemlélhetjük a létrehozójukat", — írja az apostol által is valószínűleg ismert ósz-i apokrifus irat, a „Salamon Bölcsesége" (13, 1—5). Hasonló hangokkal találkozunk a népszerű görög filozófiai irodalomban is, úgyhogy Pál apostol joggal hivatkozhatott ilyesmire pogány hallgatók előtt is (v. ö. Csel. 17, 23 kk). Az egész teremtett világ mintegy tükrözteti Isten örökkévaló hatalmát és fenségét és pedig „a világ teremtésétől fogva". Ez Isten akarata szerint van így s nem térhet ki előle senki, a hitetlen és pogány sem. Ebből még nem következik, hogy a természet világának a szemlélete alapján, vagy a világ és életünk sorsfordulatainak a megismeréséből eljuthatunk Istenhez. Hiszen maga Pál hangsúlyozza Gal 4, 8—9-ben, hogy olvasói, kik egykor pogányok voltak, míg hitre nem jutottak, nem ismerték Istent, hanem csak „most" ismerték meg Istent. Ennek ellenére Isten szándékkal bizonyítja meg magát a világ folyásában, teremtményeiben, azért, hogy „ne legyen semmi mentségük". Mert Istent nem lehet felelőtlenül, kötelezés nélkül ismerni. Istennel találkozni és őt ismerni annyit jelent, hogy tartozunk neki dicsérettel fenségéért és magasztalással nagyságos dolgaiért, teremtményeinek és teremtett világának csodálatos szépségéért, gazdagságáért, tartozunk hálaadással jótéteményeiért, melyekkel napról napra újból eláraszt benünket. Az Istentől elszakadt ember azonban nem dicsőíti mint Istent, sem hálát nem ad neki. Ezért nyomon követi háládatlanságát a büntetés és ítélet. „Megfontolásaikkal hiábavalóságokra jutottak", az értelemben és belátásban adott gazdag tehetségek végső eredményben nem gyümölcsöznek és nem építenek, hanem rombolnak, foglyaivá tesznek a mulandó világnak. Az Istenhez való viszonyunkban hiábavalóságoknak bizonyulnak mindazok az eredmények és nagyszerű találmányok is, amelyekre az ember oly büszke. S hogy ezt még csak felfogni sem tudja az önmagával eltelt ember, ez a