Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)

Első főrész: Jézus titkos kinyilatkoztatása (1,1-8,26) - I. Isten felkészíti Jézust az útra (1,1-13)

1. A könyv felirata -1,1 ennek a világraszóló evangéliumhirdetésnek volt a munkása. Minden jel arra vall, hogy amikor ő írni kezdett (Kr. u. 70 táján), már véget ért az őskeresztyén misszió első nagy korszaka. Pál apostol halott. A többi apostol sincs már életben. De az evangélium nem némulhat el! Jézus Krisztus él és őt tovább kell hirdetni az egész világnak! Márk könyve hatalmas biztatás erre. A biztatás azonban intéssel, figyelmeztetéssel párosul: az egyháznak újra át kell gondolnia azt a nagy örökséget, amit az apostoloktól kapott! Márk ezt az átgondolást végzi el könyvében. Hol látott ő veszélyt, ami szükségessé tette az intést? Márk jól ismerte saját kora egyházát. Látta, hogy különböző csoportok, teológiai irányzatok hogyan bontják meg annak egységét, s közben egyre inkább elbizonytalanodik az igehirdetés. Egyre bizonytalanabbá lett, hogy ki is az a Jézus Krisztus, akit hirdetniök kell. Voltak zsidókeresztyén csoportok, amelyek úgy gondolták, hogy mivel Jézus a zsidó nép tagjaként lépett fel, a keresztyénség a zsidó vallásosság továbbfejlesztett formája, s ezért nekik továbbra is előjogaik vannak az egyházban a pogányokkal szemben. Pogánykeresztyén csoportok viszont egészen elvitatták Jézust a zsidóságtól és úgy tekintettek rá, mint dicsőséges mennyei lényre, Isten Fiára, aki a világ ura és megváltója. Sőt voltak, akik a görög gondolkodás hatására szétválasztották benne a földi embert és a mennyei, dicsőséges lényt és csak az utóbbit hirdették megváltóként. Megint mások besorolták Jézust az ókori pogány világban számontartott „isteni emberek" közé, akikben isteni bölcsesség és erők működtek, csodákat tettek s így messze kiemelkedtek az átlagemberek sorából. Jézusra is úgy tekintettek, mint aki követőit hasonló erőkben részesíti. Főként zsidókeresztyén csoportok Jézusban a nagy isteni tanítót látták, egy új Mózest. Az ún. apokaliptikus gondolkodású zsidókeresztyének pedig Jézust mint az eljövendő Ember Fiát (Dán 7,13k) hirdették, aki félelmes emberfeletti lényként fog megjelenni, hogy Isten ítéletét végrehajtsa a világ felett. Márk ezeket a nézeteket féligazságoknak tartja, amelyek eltorzítják az evangéliumot. Kritikája - amelyre később is gyakran utalunk majd - egy pontban sűrűsödik: valamennyiből hiányzik a názáreti Jézus képe, akinek útja a keresztre vezetett s ott erőtelenül, meggyalázva halt meg. Ezt a kritikát - hasonló irányzatokkal szemben - már Pál apostol is gyakorolta (vö. lKor 1,18; 2,2 stb.). Márk Pál kritikáján azzal lép túl, hogy a megfeszített Jézusról szóló evangéliumba belevonja a Jézus életére vonatkozó egyéb hagyományt is és az egészet, mint Jézus keresztre vivő útjának történetét foglalja egybe. Ezzel Márk mind a hagyományt, mind az evangélium fogalmát határozott történeti perspektívába állítja és mindazt, amit az őskeresztyénség Jézusról, mint megdicsőült mennyei lényről hirdetett, alárendeli a földi Jézus történeti valóságának. Ez a történeti perspektíva jut kifejezésre a könyv feliratában: „Jézus Krisztus evangéliumának kezdete." Vagyis Márk úgy tekint Jézus történetére, amiről ír, mint a saját jelenében folyó evangéliumhirdetés kezdetére. Az evangélium nem 6