Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)

Második főrész: Jézus kinyilatkoztatott titka (8,27-16,8) - II. Jézus végső harca a zsidó kegyességgel (11,1-13,37) - III. Jézus végső szolgálata a világért (14,1-16,8) - D) Isten meglepetése (16,1-8)

84. „,Előttetek megy!" - 16,1-8 kifejezi. Húsvét Isten meglepetése volt. 2 Erre vonatkozhat a „miután felkelt a nap" fordulat, amely utólagos megjegyzésnek tűnik, és szó szerinti értelemben feszültségben van a másik időhatározóval: „és nagyon korán". Ez utóbbi ui. a napfelkelte előtti, utolsó éjszakai őrváltást jelöli. Szimbolikus értelemben viszont nem tűnik utólagos megjegyzésnek, hanem szépen illik a vers összefüggésébe: az asszonyok „nagyon korán" mentek a sírhoz, de Isten még korábban ment. Mire ők odaértek, „a nap már felkelt", azaz Jézus feltámadt. 3k Ezt a teológiai gondolatot viszi tovább az asszonyok beszélgetése is, amelyről csak Márknál olvasunk. Nehezen realizálható, hogy miért csak útközben jut eszükbe a kő elhengerítésének nehézsége. Az „igen nagy volt ugyanis" megjegyzés pedig egyenesen ütközik 15,46-tal, ahol József egyedül hengeríti a követ a sír bejárata elé. Tehát nem volt olyan nagy, hogy három asszony ne bírt volna el vele. Mindez azt mutatja, hogy a realizáló kérdések alkalmatlanok a szöveg megértésére. A párbeszéd és a nagy kő említése irodalmi eszköz, amely kifejezi egyrészt a „meglepetés" már eddig megfigyelt gondolatát, másrészt sejteti, hogy itt Isten minden emberi erőt meghaladó cselekedetéről van szó. Az elhengeríthetetlenül nagy kő elé került ember akaratlanul is Isten után kérdez („Ki hengeríti el...?"), aki azonban a kérdést megelőzve cselekedett helyette és érette. Ő az események alanya akkor is, ha az ember nem számol vele. 5 De éppen az események kétértelműsége miatt küldi Isten az ő hírnökét. Általa nyilvánítja ki, hogy mi történt, mi az események végső, isteni értelme és jelentősége. Vagyis azt, amit az emberek maguktól képtelenek kitalálni. A ,.fehérruhás ifjú" csodás, angyali jelenség. Lukácsnál és Jánosnál már ketten vannak. Máténál - Márkhoz hasonlóan - szintén egyről van szó, de nála apokaliptikus látványossággal jelenik meg. Márk ír legvisszafogottabban róla. Ο egyébként is „spórol" az angyalokkal. Egész könyvének egyik fő mondanivalója, hogy az isteni az emberibe rejtve van jelen a földön, nem a miraculumban. Itt is, amikor kétségtelenül angyalra kell gondolnunk, egy olyanféle fiatalembert juttat eszünkbe, mint aki legtovább tartott ki Jézus mellett a Gecsemáné-kertben (14,51k). Az angyal szót nem is használja. Érdekes viszont, hogy amikor ennek a mennyei fiatalembernek a párjáról, Keresztelő Jánosról szól a könyv elején, akik ketten, mint két igehirdető, fogják körül Jézus földi útját, akkor Jánosra, a földi halandóra, az angyal (άγγελος = angelos = követ, küldött, angyal) szót alkalmazza (vö. 1,2 magy.). Ehhez járul, hogy Márknál a Feltámadott egyáltalán nem jelenik meg, csak a híradás hangzik róla. Mindebben nyilván tudatos reflexió érvényesül: Márk a saját és az olvasó helyzetét tükrözteti, akik már nem részesei közvetlenül Isten húsvéti csodájának, az üres sír látványának és a Feltámadott megjelenéseinek, hanem számukra az élő Jézus Isten küldötteinek bizonyságtételében jelenvaló. Ezt a bizonyságtételt maga Isten teszi kinyilatkoztatásának alkalmává^ amely az Isten cselekedetére nem számító embert „megrémíti" (vö. 1,27 magy.). 6 Ezt a rémületet csak Isten tudja eloszlatni. Ezért kezdődik itt is és a Bibliában általában Isten kinyilatkoztatása az emberi félelmet feloldó biztatás346