Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)

Bevezetés - C) Márk evangéliumának jellegzetességei

„Izrael királya" politikai váddal, amelynek alapján Pilátus megfeszíttette Jézust (vö. 15,2.26.32). Ezért felel Jézus Péter „vallomására" hallgatási paranccsal (8,29k), és fűzi hozzá azonnal az első szenvedésjövendölést (8,31), és ezért kerül a Krisztus cím és az Isten Fia cím ellentétbe, feszültségbe egymással (vö. 8,29 és 9,7; valamint 15,32 és 15,39 kontrasztját). Csak a főpap előtt kap egyértelmű igenlést Jézus részéről, mert ott a politikai messianizmus félreértését elhárítja a szituáció (Jézus szenved!) és a mellé állított Isten Fia cím (= „Áldottnak Fia": 14,61k). Különösen a szenvedéstörténetben világos, hogy Márk Jézus személyét ki akarja emelni a zsidó, nacionalista és immanens messianizmus gondolatköréből és úgy jellemezni őt, mint aki „Isten Fia", azaz Isten világigényes megjelenése az embervilágban. Viszont, mint korábban láttuk, Márk számára a krisztológia fő kérdése nem a megfelelő krisztológiai cím, hanem a krisztológiai kinyilatkoztatás „helye", ami a kereszt. Ha tehát Jézus istenfiúsága azt jelenti, hogy Isten megjelent a világban - ahogyan ezt az egész őskeresztyénség vallotta -, akkor Márk speciális krisztológiai mondanivalója az, hogy rámutat a „helyre", ahol Isten jelenléte nyilvánvaló, hozzáférhető az embervilág számára, ahol Isten együtt van az emberrel. Isten és ember találkozásának, Isten szeretete kinyilatkoztatásának „helye" a kereszt. Az eredetileg apokaliptikus Ember Fia cím Márknál nem kap kifejezett, teológiai reflexiót. Ennek egyik okát már említettük. Még Márk előtt megtörtént a cím egyeztetése a szenvedéshagyománnyal. A másik ok: noha a zsidó és zsidókeresztyén apokaliptikában az Ember Fia képzet éppen nem emberi, hanem emberfeletti, mennyei lényt jelöl (vö. 8,38; 13,26; 14,62; Dán 7,13k), puszta hangzása szerint emberi lény megjelölésének tűnik, különösen olyanok számára, akik nem ismerik a hozzá kapcsolódó apokaliptikus képzeteket. Márk még valószínűleg ismerte ezeket, de érezte a kifejezés kétértelműségét, s éppen így találta alkalmasnak arra, hogy kifejezze Jézus személyének rejtett titkát, azaz emberségébe rejtett, isteni dicsőségét, amelyet a cím hallatán senki sem ismer fel (vö.2,10.28 stb.). Talán ezzel függ össze, hogy a 15. fejezetben egészen eltűnik az Ember Fia cím, viszont a százados vallomása éppen Jézus „emberfiúi" titkát leplezi le: „...ez az ember Isten Fia volt!" Ha ez a feltevés helyes, akkor az Ember Fia-képzet történetében itt érzékelhető először a későbbi fejlődésnek az a tendenciája, hogy az apokaliptikus háttér egyre inkább eltűnik és a cím az Isten Fia cím ellenpárjaként Jézus ember voltának megjelölésévé lesz (pl. Ignatiusnál, Irenaeusnál a 2. században). 3. Az „evangélium "fogalma Márknál Márk szóhasználatában a legátfogóbb fogalom az „evangélium" (= jó hír, örömhír). A hellenista, missziói keresztyénség használta, s innen vette át Pál is, Márk is. Eredete vitatott. Régebben a császárkultuszból származtatták. Újabban XXI