Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)

Előszó

ugyancsak önhatalmú eljárásra, hogy a cenzor a könyv végén közölt „felhasznált irodalomba" saját „műveit" is beleírta, amelyeket én mint szakszerűtlen írásokat tudatosan mellőztem. A szövegváltoztatások ellen, amelyeket én már csak a kinyomtatott szövegben láttam, hosszú és éles vitában tiltakoztam, hangsúlyozva a változtatások jogtalanságát és szakszerűtlenségét. A cenzor azonban felháborodva - „Ilyesmit szerző még nem engedett meg magának velem szemben!" fenyegető hangnemben visszautasította tiltakozásomat és felszólított, hogy hagyjam el az irodáját. És a deformált könyvet akaratom ellenére megjelentette. Legalább ennyit el kellett mondanom a cenzúráról, amely könyvem eredeti kéziratát sújtotta, elsősorban azoknak az olvasóknak a kedvéért, akiknek nincs módjuk a könyv két kiadását összehasonlítani. De azokkal az állításokkal szemben is, amelyek főként 1984-ben, politikai érdekből, hamis érvekkel bagatellizálni akarták a drasztikus cenzori beavatkozást. Van azonban ennek az előszónak más, még fontosabb és számomra kellemesebb kötelessége is: beszámolni a zürichi egyetem teológiai fakultásához fűződő kapcsolataimról, és mindazoknak, akik teológiai munkámat bármi módon támogatták, mély hálámat kifejezni. Zürich belvárosában egyszer két kőbe vésett, magyar vonatkozású feliratot fedeztem fel. Az egyik annak állít emléket, hogy 1676-ban Zürich városa húsz protestáns magyar prédikátort fogadott be, akiket hazájukban hitükért üldöztek. A másik felirat azoknak a magyar menekülteknek a köszönetét fejezi ki, akik az 1956-os felkelés leverése után Zürichben találtak menedéket. Ε hálás magyarokhoz ezennel én is csatlakozom. Remélem, az alábbi rövid visszatekintésből kiderül, mennyire hálás vagyok zürichi testvéreimnek és barátaimnak, akik befogadtak, amikor saját egyházam kitaszított, és díszdoktorátussal tiszteltek meg, amikor saját hazámban megaláztak. A történet azzal kezdődött, hogy testvérem, Dóka Ottó az 1956-os szabadságharc után mint diák nyugatra menekült és Svájcban talált befogadásra. Előbb Winterthurban lakott, majd Zürichbe ment, és ott elvégezte a Technikai Főiskolát (ΕΤΗ). Svájci lányt vett feleségül és mint mérnök, végleg Zürichben telepedett le. Mihelyt tehette, meghívta Zürichbe magyarországi családtagjait, szüleit és testvéreit. Négy éven át minden nyárra meghívott engem is, de nem kaptam kiutazási engedélyt. Káldy püspök, könyvem későbbi cenzora, ezt azzal indokolta, hogy az állam emigrációmtól tart. Tudomásul vettem az indoklást és többé nem adtam be kiutazási kérelmet. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a püspök 1971 tavaszán közölte velem, hogy ha még szándékomban van testvérem meglátogatása, most kiutazhatom. Hazatérésem után hévízgyörki kommunistáktól tudtam meg, hogy most éppen azért kaptam kiutazási engedélyt, mert kintmaradásomat remélték. III