Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

II. HÁLAADÁS ÉS KÖNYÖRGÉS A GYÜLEKEZETÉRT 1,3-11

ragaszkodtak megszentelt hagyományokhoz. Az anyagi ügyek intézését az egyház testének funkciói között nem tekintették mellékes és alárendelt feladatnak. Ezt a megbecsülést fejezi ki Pál azzal, hogy a címzettek közül egyedül a püspököket és diakónusokat emeli ki. Pál levele nem magánlevél. Mint Krisztus szolcjája ír Krisztus népének, inert az általa alapított gyülekezet iránt tovább is felelőséggel tartozik. A gyülekezettől pedig engedelmességet vár. Az a tekintély, amelyet levele olvasóitól is igényel magának, még nem a tisztségnek szóló és a későbbi egyházi életben szinte egyeduralkodóvá vált formális tekintély. Annyi a tekintélye, amennyit Ura kölcsönöz szolgájának. Ha engedelmességet vár a gyülekezettől, Krisztus iránti engedelmességet vár tőle. Szavának azért van súlya, mert mint hű szolga Krisztusra tekint, s így általa Krisztus üzen a gyülekezetnek. Itt van a magyarázata annak, hogy leveleiben miért találunk oly kevés utasítást, s miért fordít annyi energiát a gyülekezet meggyőzésére. Azt is mondhatnánk: Pál az ige tekintélyével kormányozza gyülekezeteit. (2) A köszöntés során Pál Istenre tekint, és a gyülekezet figyelmét is Istenre irányítja. Jól tudja ugyanis, hogy önmagában sem az apostoli fáradozás, sem a gyülekezettel kialakított jó kapcsolat, sem pedig a gyülekezet jó rendje nem biztosíthatja a gyülekezet békéjét, vagyis harmonikus, Isten akarata szerint való fejlődését. A gyülekezet Isten kegyelméből született, de egyedül Isten kegyelme tarthatja továbbra is életben. Isten kegyelme nélkül a köszöntés üres, konvencionális kívánság maradna, hiszen a gyülekezet békéje, előmenetele felülmúlja a gyülekezet teljesítőképességét. Az apostol is és a gyülekezet is azonban bizalommal fordulhat Isten felé, aki a mi Urunk Jézus Krisztus által Atyánkká lett. II. HÁLAADÁS ÉS KÖNYÖRGÉS A GYÜLEKEZETÉRT 1,3-11 A levélírás antik szabályai szerint a címzést és köszöntést a levélíró által tisztelt istenségnek vagy istenségeknek szóló hálaadás és a hozzá intézett könyörgés követte. Ezt a szokást a zsidó levélírók is követték. Természetesen a szigorú zsidó monoteizmusnak megfelelő31