Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

I. CÍMZÉS ÉS KÖSZÖNTÉS 1,1-2

Pál az antik levélforma bővebb, keleti változatát alkalmazza, amelyben helyet kapott az olvasónak kívánt „sálóm" (béke) is. Ebben az a meggyőződés jut kifejezésre, hogy a „kharis"-ban kívánt üdv csak a „sálóm"-ban, a dolgok békés rendjében valósulhat meg. Ezért Pál köszöntése is túlmegy a belső békesség kívánásán. (1) A címzésnek és köszöntésnek azok a fordulatai, amelyeket az egyház évezredes liturgikai élete elkoptathatott, még eleven tartalommal telítettek. A levél jele és következménye az apostol és a gyülekezet között kialakult maradandó kapcsolatnak. Bár Pálnak a gyülekezettel különösen jó és meleg a viszonya, a kapcsolat alapja mégsem a kölcsönös szimpátia, hanem Krisztus akarata. Krisztus hívta el Pált az evangélium hirdetésére, és Krisztus tette gyümölcsözővé szolgálatát Filippiben is. De ezek az események is túlmutatnak önmagukon. Mindez azért vált lehetségessé, mert Isten Krisztus Jézusban, halálában és feltámadásában lebontotta a bűn válaszfalát Isten és az ember, ember és az ember között. Isten tehát új korszakot nyitott az emberiség számára, amelyben a bűnös ember hit által Istené, azaz szent lehet, és a hit által minden ember, tekintet nélkül népi vagy társadalmi hovatartozandóságára, Isten népébe, azaz a szentek közösségébe tartozhat. A Krisztus Jézusban hozott új korszakot nyitó isteni döntéshez kezdettől fogva hozzátartozott az univerzális szemlélet. Pál csupán egyik képviselője az evangélium szolgáinak. Mellé sorakoznak Timóteus és a többiek. A gyülekezet is csak a Filippiben élő része a szentek közösségének. A Krisztus Jézusba vetett hit Filippiben is közösséget teremtő erővé vált. Ennek a közösségnek életfeltételei azonosak voltak minden közösség életfeltételeivel, de a feladatait a szeretetben tevékeny hit szabta meg. A gyülekezet tagjainak is meg kellett élniök, szükségük volt tehát anyagiakra. Ezeket azonban úgy kellett elosztaniuk, hogy szűkölködő ne legyen közöttük, s jusson az evangélium szolgálatának támogatására is. Szükségessé vált tehát ennek a feladatnak az ellátására olyan embereket választani, akikre rá lehetett bízni a mindig kényes természetű anyagi ügyeket. Ezért, tanulva a polgári élet rendjéből, „püspököket" (felügyelőket) és diakónusokat állítottak szolgálatba. Ma már nehéz eldönteni, hogy a püspökök és diakónusok között a feladat miként oszlott meg. Talán az előbbieké volt a szervezés és ellenőrzés, az utóbbiaké pedig a szétosztás gondja. De nem is ez a lényeges. Ami figyelemre méltó, az az a szabadság, amellyel az első gyülekezetek egyedül a feladatra voltak tekintettel, míg a feladat megoldásának módjára nézve nem 30