Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 2. Figyeljetek Jézus életútjára 1 (2,5-11)

engedelmeskedni. Pál apostol már az életünk valóságát ragadja meg, amikor az embert a bűn, a törvény, a romlandóság és a halál hatalmai alá vetett teremtménynek tekinti. A himnusz szerint Isten ezek fölé az emberfeletti hatalmak fölé emelte Jézust, hogy nevére, azaz a „küriosz"-méltósággal felruházott lénye előtt, kénytelenek legyenek meghajolni és a gyülekezettel együtt vallani: Űr a Jézus Krisztus! Az emberfeletti hatalmak hódolata a megdicsőült Krisztus előtt egy lényeges és mégis gyakran elhanyagolt szempontból világítja meg a megváltás művét. A hatalmak leigázása nélkül a megváltás nem volna teljes. Sőt, azt kell mondanunk, hogy enélkül egyáltalán nem beszélhetnénk megváltásról. Az Újszövetség bizonyságtétele nem érthető meg annak az individuális megváltáshitnek talaján, amely igen sok esetben jellemző a keresztyénségre. A megváltás az Újszövetség megvilágításában elsősorban nem az ember bensejében, hanem az embert fogvatartó és meghatározó erők helyzetében végbemenő változás. Mindaddig nem beszélhetünk változásról, amíg ezek az erők töretlenül hatalmuk birtokában vannak. Ennek megfelelően az emberben végbemenő változás csupán következménye lehet annak, hogy Krisztus kiveszi az embert a hatalmak hatásköréből. Az evangélium az a jó hír, amely a rabság végét hirdeti. A himnusz ugyan a megdicsőült Úr művének csupán egyik oldalát emeli ki és magasztalja, mégis hozzásegít ahhoz, hogy a megváltás teljes perspektívája kibontakozhasson előttünk. A himnusz kozmikus méretű koronázási jelenetében a hatalmak hódolata késedelem nélkül követi Krisztus hatalomba iktatását. A gyülekezet Ura tehát már az idők vége előtt minden hatalom birtokosa. Végső hatályon kívül helyezésük (1 Kor 15,24—26: „katargein" = tétlenségre kárhoztat, hatályon kívül helyezi) még hátra van ugyan, de már most meghajtják térdüket Krisztus előtt, és ha fogcsikorgatva is, az ő céljait kell szolgálniuk. Mintha a himnusz diadalittas örömujjongását visszhangoznák Pálnak a Római-levélben írt sorai is: „Ki szakíthat el a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás vagy üldözés vagy éhség vagy mezítelenség vagy veszedelem vagy kard?... Mindezekben diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretett." (8,35.37) A trónralépési ritus végső akkordjaként felhangzik a hatalmak részéről a győztes elismerése: Úr a Jézus Krisztus. Pál még szükségesnek látja hozzáfűzni ehhez: „az Atya Isten diesöségére." Mert Krisztus kormányzásának végső célja Isten dicsőségének szolgálata. 105