Cserháti Sándor: Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (Budapest, 1982)

III. AZ EGYETLEN EVANGÉLIUM ISTENTŐL SZÁRMAZIK (1,11—3,5) - 4. Mit bizonyítanak a Pál és Péter között Antiokhiában tör-téntek? (2,11—21)

get, amelynek az volt a lényege, hogy maradjon mindenki, a zsidókeresztyén és a pogányszármazású is, abban az állapotban, amelyben született és felnevelkedett. Nem szólhat az ellen senki — gondolhatta Péter — ha most újra tartom magam az eredeti megállapodáshoz. Ha nem tenném, akkor ez az egyházban osztályrészemül jutott különleges tekintélyem miatt súlyos botránkozásokhoz vezethet, és ismét felboríthatja a nehezen megteremtett békét a keresztyénség két főága között. (13) Bármilyen szándék vezette is Pétert, és bármi volt is félelmének az oka, Pál nem talál rá mentséget. Visszahúzódását és elkülönülését pogány származású keresztyén testvéreitől köntörfalazás nélkül képmutatásnak bélyegzi. Nem azért marasztalja el ilyen keményen, mintha viselkedését színlelésnek, Jakab embereit megtévesztő lépésnek látná, és ezt kifogásolná. Ha ez lett volna Péter szándéka, akkor tétovázás nélkül azonnal el kellett volna különülnie a nem zsidó származású gyülekezeti tagoktól, mihelyt betették a lábukat Antiokhiába. De nem is ingatagsága vagy következetlensége miatt tartja képmutatónak — amint több magyarázó is feltételezi. Ha ezt kifogásolná Pál Péterben, akkor már korábban is meg kellett volna rónia őt amiatt, hogy zsidókeresztyén létére „együtt evett a pogányokkal". Ez lett volna ugyanis az első következetlenség Péter antiokhiai tartózkodása alatt. Péter azért bizonyult képmutatónak, mert az egyszer már felismert evangéliumi igazsággal szemben volt következetlen, és α kiéleződött helyzetben nem a jézusi, hanem a farizeusi utat választotta. Amikor Pál Péter viselkedését „visszahúzódásnak" és „elkülönülésnek" nevezi, félreérthetetlenül erre céloz. Mert tettét egy olyan görög igével írja körül („aphoridzein" = elkülönülni), amely nemcsak jelentésével, hanem hangalakjával is az arám eredetű „farizeus" szóra emlékeztet. Ezzel a szóval pedig a korai zsidóságnak azt a jelentős irányzatát jelölték, amely Isten választott népének hitét és életformáját, amely meggyőződésük szerint magasabb rendű minden más nép hiténél és életformájánál, az elkülönülés módszerével akarta megőrizni minden ártó befolyástól. A farizeusok az ószövetségi törvényt számtalan (613) tiltó rendelkezéssel egészítették ki, hogy az érintkezési felületet a törvényen kívül állókkal, elsősorban pogányokkal, a lehető legkisebbre szűkítsék le. 8· 115